Szezon: Szőlő, hippik, kulturális különbségek és egy maratoni stoppolás kezdete (Arcenant)

Ott hagytuk el, hogy némi szervezési és kutyafelvigyázási nehézségek után, semmi alvással, az idegösszeomlás szélén elhagytam Magyarországot és Dijonban csatlakoztam rutinos sportolótársamhoz és legjobb barátomhoz, Mártához, illetve a szintén rutinos sportoló és latin szerető portugál pasimhoz, Artuhoz, akik akkor már majdnem egy hete együtt szüreteltek egy ideálisnak erős túlzással nevezhető champagne-i farmon. Várt minket Arcenant és a borászat, amiről biztos forrásból tudtuk, hogy igen prémium hely, belga a főnök és családias a hangulat. Szóval fel a fejjel és csak előre a szőlőbe.

Megérkeztünk tehát Arcenant-ba, ahol császári körülmények és fix másfél heti munka várt minket. Megmutatták a szállásunkat, és én nem akartam hinni a szememnek. Hármasban kaptunk egy egész kőházat, Márta a nappali-előszobát (ami egy pici konyhával is rendelkezett), mi meg Artuval a nászutas lakosztály hálószobát. Körbejártuk, és nem hittünk a szemünknek ennyi luxus láttán. Falak! Tető! Ágy! Frissen felhúzott ágynemű! Saját zuhanyzó és vécé! 
(Aki esetleg most kapcsolódik be, annak el kell mesélnem, hogy a szezonmunkás kezét-lábát összeteszi, ha a kiutalt sátorhelyéhez tartozik egy értelmezhető méretű vizesblokk, konyha, és valami fedett hely, ami esős napokon betölti a klubhelység funkcióját. Ha lakókocsit vagy karavánt kapunk, az maga a mennyország. A harminc fős dormitórium - saját kisszekrénnyel! - meg egyenesen a Hilton. Ezek után az, hogy a gazda egy egész házat a rendelkezésünkre bocsát, a luxus felfoghatatlan szintje volt.)

A szőlő meggondolta magát, most várunk

Ahogy azt a korábbi bejegyzésemben írtam, a szőlő egy érzékeny, allűrös primadonna. Minél prémiumabb helyen dolgozol, annál inkább az. Minket Arcenant-ba úgy hívtak, hogy azonnal kezdeni kell a munkát, mert a szőlőnek máris az egekben a cukra, majd amikor megérkeztünk és birtokba vettük másfél szobás palotánkat, Mark, a gazda szabadkozva közölte, hogy jött egy kis hideg, ezért a fürtök cukra visszaesett, reméli, nem bánjuk, ha egy-két napot pihennünk kell, mielőtt nekilátunk.

Arcenant egy festői, mészkősziklás völgy fölött helyezkedik el, egy tájvédelmi körzet közepén, csodálatos, ősfás erdő veszi körül, kiépített túraösvényekkel és egy római kori falu romjaival valahol az erdő mélyén. A falu szélén egy elhagyott kúria áll, gigászi cédrusfával az udvarán. Nem bántuk. Majd kibírjuk valahogy.
Mártával mindketten szenvedélyes kirándulók vagyunk. Márta kicsit jobban. Emlékszem, még pécsi egyetemista éveinkben, délután egykor, a fullasztó menü arcbatuszkolása után, amikor én csak szuszogni voltam képes, Márta rendszeresen felmutatott egy közeli dombra, mondván úgyis van két lyukasóránk, ugyan csosszanjunk már fel oda és nézzük meg, milyen ott a levegő, úgyis le kell mozogni valahogy azt a natúrszeletet rizzsel. Az én mosolyom nem volt mindig őszinte, de valahol éreztem, hogy csak az első tíz percben akarok elpusztulni, utána, mint egy Disney mesében a szülők halála és a herceg becsekkolása után, hirtelen minden jóra fordul.

Szóval Arcenantban abban a két napban mást se csináltunk, csak kirándultunk. Én őszintén bíztam benne, hogy sikerül Artut is rávenni, hogy alvás helyett inkább tartson velünk, de ő azt az elvet vallotta, ha lehet választani, hogy az ember kirándul vagy alszik, akkor ő alszik. Pedig nem is éjszakai túrára invitáltuk. Na jó, nem vagyok igazságtalan, egyszer velünk jött, és akkor megállapította, hogy ez a környék valóban nagyon szép, de ő kiköpi a tüdejét és menten meghal, ha ugyan le nem zuhan a szakadékba. Oké, lehet, hogy egy komplett nyolc órás munkanap után voltunk, és egy majdnem függőleges kaptatón kellett mászni a sziklák között, és az egész útvonal volt vagy három óra, a kilátást pedig megközelíthettük volna aszfalton, kevésbé meredek útvonalon is, de... legyünk őszinték, az úgy nem kalandos. Mi meg akartuk mutatni Artunak, hogy milyen szép helyen is dolgozunk, ő meg nem értette, hogy miért kínozzuk, ha egyszer a barátai vagyunk. Cultural differences, mondtam neki. You are all crazy, felelte ő. 

Mint a paradicsomban

Tehát megkezdtük a munkát. Reggel hétkor ébresztő, irány a főnökék háza, ahol a főnök felesége Martinne kávéval és francia reggelivel (töméntelen mennyiségű croissant, bagett, lekvár és csokoládé) várt minket. Ezek után kajakómásan, optimális mennyiségű híg kávéval feltankolva nagyjából nyolc körül sikerült beszállnunk a kisbuszokba, és elindulni a szőlőbe.

A kilenc személyes kisbusz ablakában festői párát eregető erdő, a faluból kivezető szerpentin, majd a gerinc után végeláthatatlan sorokban szőlő: ez Bourgogne. Itt nem látsz szántókat, akinek van egy csepp esze, meg egy zsebkendőnyi földje, az szőlőt termeszt, hogy aztán bor legyen belőle. A köves, agyagos - időjárástól függően csuszamos és ragadós, vagy tüdőroncsolóan poros - talajban szerintem nem is marad meg semmi más. A végtelen, kénszagú szőlősöket egysávos aszfalt, vagy földút választja el egymástól, a sorok kezdőkaróit a gazdák mindenféle színkódokkal jelölik. A kincset érő földek között középkori falvacskák, Zsolnay mintás tornyokkal (Dijon környékén a Zsolnay cserép és az eozinmáz állítólag nagyobbat ment, mint Magyarországon), kőházakkal és nagy múltú borászatokkal. 
- Ezen a telken már a reneszánsz idején is borszőlő termett. - mondja Mark, a gazdánk, jogos büszkeséggel. - Úgy szedjétek, hogy bár ezek nem azok a tőkék, de akár lehetnének is!
Európában a bor és a szőlő nem gasztronómiai, hanem kulturális kérdés. A szüret ugyanolyan népünnepély, mint az újév meg az aratás, és mindenki tudja a törvényt: ha a nagypapa vagy a nagypapa cimborája Öcsi bácsi, megkínál a saját borával, azt nemcsak elfogadni illik, de meg is kell dicsérni. Akkor is, ha a magunk véleménye szerint ecsetmosáson kívül semmire sem alkalmas, és még a karosszériáról is lemarná a festéket.
A francia szüret egy kulturális esemény. A kicsi, családias gazdaságokban, ahol a papa, a mama, a haverok meg az unokák együtt szedik a szőlőt, ez az év egyik nagy csúcspontja. Legalábbis erre következtettem abból, hogy később akárhol dolgoztunk, akármilyen faluban jártunk, a nyitott nagykapuk mögött mindig láttunk egy-két felállított sörpadot, megrakva kajával és borral, körülötte ízlésesen elrendezve hordók, székek és különböző mértékben ittas franciák. Hozzánk, szezonosokhoz az alászálló kultúrjavak a velünk együtt dolgozó helyiek, az ottani szokásokhoz képest bőséges és kalóriadús táplálék, illetve a rengeteg bor képében érkezett. Helyenként a gazdák már a tízórainál elkezdték tölteni belénk az asztali áldást, de legkésőbb ebédnél előkerült valahonnan pár palack.

- Ti Champagne-ban kaptatok bort? - pillantok fel a gépelésből, hogy megkérdezzem Mártát.
- Nem. - éppen befejez egy rajzot, roppant elégedett vele. - Innen tudtuk, hogy egy lepra hely. Csak ilyen löttyöt. Pirosat, zöldet meg fehéret.
- De mi volt az?
- Nem ismertük fel. Lötty. Nem volt benne alkohol, úgyhogy nem ittuk meg.

De térjünk vissza a szőlősbe, ahol nagyjából tíz óra tájban Mark, a gazdánk megunja a munkát, kicsap egy kempingasztalt és elkurjantja magát, hogy "kaszkrut!" (nem, fogalmam sincs, hogy ezt a szót miként kell leírni, és nem is találom az interneten, szóval ezt a problémakört elengedtem. Harmadik éve hallgatom, és várom reggelente epekedve, hogy az aktuális munkavezető elkurjantsa magát és mehessünk felvenni a következő adag kávét, szendvicset, bármit, ami adódik, de még soha nem láttam leírva, ezért csak halvány segédfogalmaim vannak, hogy mi is az adekvát leírás. Ti most megkaptátok fonetikusan). 
Tehát tízóraizunk, ami ezen a belga farmon bagettet jelent, húskrémet, szalámit, felvágottat, sajtot és csemegebort, amit egy kis belga csokival folytunk le. Kis ülepítés után megyünk vissza a sorokba szedni.

A szőlőt franciahonban kétféle eszközzel szedhetik: lehet az secateur (tompa végű metszőolló, kicsi, precíz és halálos), vagy egy kis, kasza szerű, borotvaéles holmi, ami ugyanolyan precíz, avatott kezekben gyors, avatatlan kezekben kimondottan halálos. A fenti, fokozott borfogyasztásból adódó korlátozott mentális állapotnak és a finommotoros mozgás blokkoltságának köszönhető, hogy a szüret egy kimondottan önveszélyes sport. Főleg, ha hozzávesszük némely pickerek hasis vagy marihuána fogyasztási szokásait. Ezért az előrelátó szüretelőnél mindig van egy pár vastag munkáskesztyű, és egy nagy csomag leukoplast.

Dél és egy körül, ha végeztünk az aktuális parcellával, bepattanunk a kisbuszokba és irány vissza a gazdaságba, ahol a gazdaasszony, Martinne már vár minket az ebéddel. Mi, magyarok az első két fogásból pavlovi reflex szintjén tankolunk föl, hogy aztán realizáljuk, a francia ebéd még csak most kezdődik, mert még három fogás - főfogás, sajt, süti - hátra van. Mondanám, hogy itt elkezdődik a klasszikus "Vegyetek még, nektek sütöttem" "Nem kérünk, köszönjük, tele vagyunk" keringő, mint a nagymamánál, de Martinne annyira jól főz, hogy akkor is eszel, ha már nincs hely, meg különben is, magyar vagy (eddigi észrevételeim szerint mi, magyarok sokkal szorosabb viszonyt ápolunk az étellel, mint a franciák, gyengéd érzéseinket pedig mennyiségi halmozással fejezzük ki).
Ebéd után egy-másfél óra pihi (Artu alszik, mi Mártával felszaladunk a szomszéd hegyre, mert mér' ne), aztán három körül vissza a szőlőbe. Ahol már lomhák vagyunk a rengeteg ételtől, álmosak az ebédnél ivott végtelen sörtől és bortól, de még derekasan végigküzdjük magunkat egy parcellán. Két óra tűző napon pácolódás után kiterelnek minket a sorból, és kapunk sört meg csokit, hogy újabb két órával később diadalmasan hazacsússzunk a taknyunkon. Amikor megérkezünk, persze pattintunk még egy sört, mert valamivel el kell ütni az időt az este kilenc körül kezdődő vacsoráig (Artu alszik egyet, mi meg Mártával elindulunk felderíteni a római falu romjait, hátha ma végre megtaláljuk. Nem, ma sincs meg, ellenben belebotlunk az erdő mélyén annak az összesen hat, hősies ellenállónak a felpántlikázott emlékművébe, akik ott, az erdőben gerilla ellenállók voltak a második világháborúban).

Ilyen volt a munka a francia szőlőben, és nekem csak néha okozott álmatlan éjszakákat valamint ideg- és gyomorgörcsöket F. néhány éjszakai hívása és értelmezhetetlen üzenete, amiben teljesen bipoláris módon hol azzal fenyegetett, hogy jól megnevel, és fotókat küldött a konyakomról, amit pedagógiai céllal túszul ejtett és megivott, hol arról biztosított, hogy minden a legnagyobb rendben van. Azt akkor már elengedtem, hogy bármit is megcsinálna a házamon abból, amiben korábban megállapodtunk. Megelégedtem azzal, hogy a kutyákat életben tartja, és nem okoz maradandó károkat a berendezésben. Aztán szóba került, hogy van egy barátnője, aki leköltözne hozzá egy időre, és én megkönnyebbülve mondtam rá az áment, legalább valaki szemmel tartja.

Egy nagy zsák figyelemzavaros hangya

Aztán mindennek vége szakad egyszer, így a szőlő is elfogyott Arcenantban, és mi ott álltunk Mártával és Artuval, hogy mennénk tovább, de a francia kontaktunk, Pierre, aki szervezte a champagne-i és dijoni melókat egy nagyobb csapat magyarnak, és aki úgy volt, hogy viszi tovább az egész bandát Bordeaux-ba a füle botját se mozgatta, amikor megkérdeztük, mikor kezdünk és hol. Nem csak a mi kérdéseinket engedte el a füle mellett, de a többi magyar követeléseit is, akik ledolgoztak neki egy egész szüretet Champagne-ban (innen csatlakozott le Márta és Artu Arcenant kedvéért), aztán még egyet Dijonban, és elvileg már meg kellett volna kapniuk a pénzt. Amit Pierre a gazdáktól már felvett.
Engem ez nem érintett, én csak kívülről figyeltem, ahogy számomra ismeretlen, minden hájjal megkent magyar vagabondok próbálják egyre kétségbeesettebben behajtani a pénzüket ezen a Pierre nevű csókán. Pierre-ről pedig nem tudtam eldönteni, hogy azért nem akar fizetni, mert simlis és azt hiszi, hogy a magyar legények nem fogják odaültetni egy székhez, körülállni és adni neki tíz percet meg egy telefont, hogy akkor kezdjen el utalni, vagy baj lesz (végül ez történt és mindenki megkapta a pénzét), vagy ennyire nem tudja, hogy mit kellene tennie, hogy a pénz az ő számlájáról a munkásokéra kerüljön, esetleg mélyen és őszintén nem érdekli semmi. Vagy valami tök más indok, amit el se tudok képzelni. (Gyanítom, rutinos olvasóm, hogy most eszedbe jut a szerződés, amit ilyenkor lobogtatni lehet, de hidd el, ha lett volna, azt lobogtatják Demoklész kardjaként a fiúk Pierre feje fölött, nem a verést.)

A lényeg, hogy a munka véget ért, és a bordeaux-i farm, ahol emberünk beígérte a két hét fix melót, szépen eltűnt a délibábos horizonton. Nincs meló. Nincs francia kapcsolat. Nemsokára szálláshely sincs. Tizenöt-húsz magyar van, akik munkát akarnak szerezni. Meg egy portugál. Két nap lázas telefonálgatás következett, amit jelentősen megnehezített az, hogy az egész csapatban egy lány beszélt franciául - valamennyire - de neki el kellett mennie, illetve Artu, de ő meg... na, neki nem volt olyan kardinális kérdés, hogy záros határidőn belül munkát találjon, úgyhogy nem is keresett. Sőt, kifejezetten faragatlan dolognak tartotta, hogy úton-útfélen azzal zaklatjuk, hogy telefonáljon nekünk.

Aztán el kellett hagynunk a szállást, mert a gazdáink visszamentek Belgiumba, és mi értelemszerűen nem maradhattunk tovább. Hely, ahova mehetnénk, továbbra sem volt. A magyaroknak is eljött az idő, hogy elhagyják a Dijoni szállást (egy félkész családi ház, közvetlenül az autópálya zajvédő fala mellett, matracokkal a földön, arabokkal, feketékkel és románokkal az emeleteken, rengeteg ottrohadt építési anyaggal és egy Ambrózia nevű tyúkkal). Az egész horda végül egy napos délutánon találkozott a Nuits-Saint-Georges-i Intermarché parkolójában. Elhangzottak nevek, helyszínek és lehetőségek, de én túl fáradt voltam ahhoz, hogy bármit is felfogjak, és a bolt zárása előtt negyed órával Márta hirtelen észbe kapott: szombat van, vasárnap minden, de tényleg minden zárva, nekünk hármunknak pedig a legjobb esetben is egy vacsoránk és egy reggelink van. Berohantunk feltankolni kajával, és reméltük, hogy mire kijövünk, lesz valami. Nem volt. Józanabb világlátással és életösztönnel bíró egyének feldobták, hogy tán találni kéne egy helyet, ahol letáborozhatunk. Az igazi true rainbow hippiknek mindegy volt, csak legyen valami. Egy srác azt mondta, hogy a google mapen lát egy tavat a közelben, ott jó lenne táborozni. Én bedobtam a római kori falu romjait, mert amikor végre megtaláltuk Mártával, kiderült, hogy van ott egy fasza kis esőbeálló, és a felhők úgy álltak, hogy ebből éjszakára akár zuhé is lehet. Végül a római romok győztek, mert arról tudtuk, hogy fedett, megközelíthető és van tűzrakóhelye. A horda egy része lekoccolt valahova máshova, de mi két tömött személyautóval és Artu van-jével elindultunk (ketten nem fértek be sehova, ők stoppoltak).
- Artu. - mondtam, miközben lassan kiértünk Nuits-Saint-Georges-ból. - Én nem akarok tovább itt várakozni.
- Akkor mit akarsz?
- Van ez az almás hely. Ott Arnac-Pompadour-ban. Akiknek írtunk, de nem válaszoltak. Elvileg elment onnét most néhány magyar. Lehet, hogy keresnek embereket, én megpróbálnám.
- Arnac-Pompadour négyszázötven kilométerre van, és nem biztos, hogy van munka. Ha ott nincs, itt meg van, és vissza kell jönni, akkor az kilencszáz kilométernyi benzinpénz, amit kidobtam a kukába.
- Értem.
- Nem akarok kockáztatni, nekem van még pénzem, egyáltalán nem baj, hogy még pár napot várok itt.
- Értem. Nekem meg elfogyott a pénzem, és még alig tettem félre a télre. Nem várhatok tovább, minden munka nélkül töltött nap kiesés. Egy nap oké, két nap nagyjából oké, de már a negyedik nap van, és még tervünk sincs. Én elmegyek Arnac-Pompadour-ba, mert itt meg fogok őrülni.
- De én nem akarok menni.
- Jó. Akkor te itt maradsz, én meg megyek és megnézem. Ha van munka, szólok.
- De hogy akarsz menni? Nincs is autód.
- Stoppolok. Vagy busszal. Tök mindegy, nem bírom ezt a tétlenséget.
Egy pillanatra levette a szemét az útról, rám nézett. Cultural differences. Nem mondta, de éreztem, hogy bántja, hogy a munkát választottam, nem őt. Nem tudtam, hogy magyarázhatnám el neki, hogy mennyire szükségem van most arra az almafarmra. És hogy nem neheztelek, amiért neki meg nem prioritás, és nem megyünk együtt.

Erősen sötétedett, mire lekanyarodtunk a műútról, és egy szántóföld szélén a földúton mentünk a semmibe. Végül egy erdősávnál ez az út is véget ért. Márta, mint felderítő azonnal előrement az erdei úton, hogy még világosban, felszerelés nélkül megjárja oda-vissza az utat és memorizálja annyira, hogy a sátrakat, hálózsákokat és más tábori felszerelést kipakoló csapatot biztonsággal le tudja vezetni a sötétben.
Az erdei kemping megint olyasmi, aminek megvannak a maga szabályai: tartsd szárazon a holmid. Sötétedésig találd meg a táborhelyed. Ha megvan a hely, azonnal kezdj el fát gyűjteni, és még világosban gyújtsd meg a tüzet. Annyi fát szedj, amennyi reggelig kitart. Szabad tűzön minden lassabban fő meg. Szóval azt hiszem, érthető, hogy némi szkepticizmussal hallgattam a fiút, akit este tíz körül vezettem le a romokhoz, és aki a tök sötétben azt magyarázta, hogy paprikás krumplit fog főzni mindenkinek vacsorára, mert van nála egy bogrács és amikor közbevetettem, hogy elég vizes minden a tegnapi eső miatt, megnyugtatott, hogy van nála nyírfakéreg, azzal minden meggyullad. A romoknál Márta és egy Bogi nevű lány szedett fát, mert a csapat többi tagjának sürgős sörözni és elszívnivalója akadt. Bíztam benne, hogy lesz tüzük, én mindenesetre amikor az utolsó eltévedt kiscserkészt is elvezettem a többiekhez, Bogival visszamentem a nagyjából hét-nyolsszáz mérette parkoló kocsikhoz, a mező szélére. Itt, az alaptáborban maradtak páran őrizni az autókat - például én is. Szerencsés királylányként az éjszakát Artu van-jében terveztem tölteni, illetve annak hálószobává alakított hátsó részében.
Ahogy kibukkantam az erdőből, a három leparkolt autótól nem messze tábortűz fogadott, a tűznél beszélgető és iszogató emberek, az egyikük, Szilveszter atyánk - akiről akkor még nem tudtam, hogy Szilveszter és hogy korából és habitusából adódóan apánk helyett apánk és anyánk lesz - egy serpenyőben babot kevergetett.
- Gyere, hozz egy tányért, és vegyél. Ez csak bab, raktam rá sót, meg van ott hozzá bagett.
- Van egy kis maradék pálinkám. - a hirtelen meghatottságtól csak ennyit tudtam mondani. A fenti alaptábor annyira szöges ellentétben állt a romoknál lévő káosszal, hogy kezdtem azon gondolkodni, szólok Mártának, fogja a hálózsákját és jöjjön már fel, itt mégiscsak jobb.
Ültem a tűz mellett, néztem a csillagokat, és azon tűnődtem, hogy mégse lesz eső. Ez mégis egy nagyszerű este.
Befutott még egy autóra való jószívű csirkefogó, és én csak arra eszméltem, hogy egy srác, akinek a sötétben nem láttam jól az arcát, egy hűtőtáskát mutat nekem, a hűtőtáskában pedig a kotkodáló Ambrózia csirkét.
- Megmentettem és most hazaviszem. - mondta.
Én nem értek az állatokhoz. Örülök, ha a kutyám hallgat rám. Ambróziában én személy szerint egy hatalmas adag húslevest láttam, és nem tudtam eldönteni, hogy szerencsétlen állatnak a hosszú utazás, vagy a gyors és könnyű halál okozná-e a kisebb traumát. Persze, ez szerencsére nem az én gondom volt. Az újonnan jött csapat várt egy kicsit, hogy mindenki összeszedje magát, és a csirkével együtt levonultak az alsó táborhoz, hátrahagyva egy Soma nevű srácot, aki az istennek nem tudta összeszedni a holmiját. Soma, aki szemmel láthatóan mindent megivott illetve el- és felszívott, amihez hozzáfért, egy darabig nyomasztotta a véletlenszerűen kiválasztott Bogit, hogy adja oda neki a zseblámpáját. Bogi tételesen próbálta elmagyarázni neki, hogy a zseblámpára szüksége van, keresse meg a sajátját, vagy ha azt nem akarja, akkor várjon egy kicsit, mindjárt lekíséri a többiekhez, de előtte még össze akarja állítani az alvós szettjét. A tűz mellett falatozva hallgattuk, hogy Soma szerint ez mennyire önző és gusztustalan cselekedet, hisz miért ragaszkodik valaki ennyire egy tárgyhoz. Aztán hősünk hirtelen a paprikás krumpliról kezdett fantáziálni, amit a bográcsos, nyírfakérges cimbora ezek szerint neki már korábban beharangozott. Megpróbált minket is rávenni, hogy tartsunk vele, együnk együtt krumplit. Majd mindenféle goromba szavakkal illette a tűz körül ülőket, miután mi hangot adtunk maradási szándékainknak. Ezután a tűz mellett fekve hosszan elagonizált azon, hogy ő mennyire éhes, és mi mennyire nem vagyunk kooperatívak abban, hogy együtt lemenjünk a nyilvánvalóan kész paprikás krumplihoz. Már éppen azon tűnődtem, hogy felhívom a figyelmét Szilveszter maradék megmelegített konzervbabjára, amikor mindannyiunk Somája hirtelen felugrott:
- Bassza meg! Nálam van a krumpli, azon feküdtem egészen eddig! Ez a csóró Erik meg biztos engem vár! - és eltűnt az erdőben.
Az járt a fejemben, hogy mennyire kiváló népmesehős lehetne ebből a srácból, amikor Bogi óvatosan megkérdezte:
- Nem kéne utánamennünk? Nincs lámpája, és nem tudja, merre kell menni.
- Ha akarsz, utánamehetsz. - mondta Szilveszter. - Ne aggódj. Ha rájön, hogy eltévedt, úgyis visszajön ide.
Mellettem egy Andris nevű srác és egy Fruzsi nevű lány éppen a lehetőségeket taglalták Artuval.
- Hát az van, hogy kocsihiányban szenvedünk. - mondta Andris - Eggyel több autónk volt, és akkor elég szépen eloszlott a csapat, Erikék amúgy is stoppal vannak, az nem lenne baj, de alólunk kidőlt a jármű még Champagne-ban, azt otthagytuk, úgyhogy most összesen, ha jól számolom, hat vagy hét emberre nem jut autó.
- Van egy hely Lyonban, akikkel ma beszéltem. - válaszolta Artu - Néhány napon belül válaszolnak, hogy mehetünk-e vagy sem. Az nincs annyira messze.
- És addig itt várunk? - kérdezett közbe Bogi. - Gyerekek, nekem napok óta görcsöl a vesém, nagyon parázok, hogy valami komoly cucc, nem akarok napokat csövezni az erdőben. Igazából, orvoshoz kéne mennem, de... hát ugye, itt vagyunk, az erdőben.
Recsegtek az ágak, és a mi hős Sománk helyett Márta bukkant fel, a hálózsákjával a hóna alatt, kifejezetten dühösen.
- Gyere Márta, van még bor. - mondta Szilveszter, és Márta majdnem sírva borult a nyakába az örömtől.
- Ilyet még nem éltem. - mondta, miután bevackolt a tűz mellé, és a bor után küldte a pálinka maradékát. - Elvonultam az esőbeálló alá, és már majdnem aludtam!
- Miért nem a tűzhöz? - kérdeztem.
- Mert nincs tűz, tesó, nincs! Ezek ott söröznek, meg füveznek, a tűz meg majd megrakja magát. De nem akartam foglalkozni vele, bebújtam a hálózsákomba, mielőtt túl hideg lesz ahhoz, hogy el tudjak aludni. Tök jól elszenderültem arra a zajra, amit csapnak, erre megjelenik mellettem egy csávó, és ELKEZD HOZZÁM BESZÉLNI! Megkérdezte, hogy alszom-e. Mondtam, hogy igen, meg hogy nem szeretnék beszélgetni. Erre beszél tovább! Akkor már kidugtam az orromat, hogy mi a fasz van, és kiderült, hogy EGY ÉLŐ CSIRKE VAN NÁLA EGY HŰTŐTÁSKÁBAN! Mondtam neki, hogy nem normális, mi a szarnak cipeli magával azt a szerencsétlen dögöt?! Inkább együk meg, kitekerem a nyakát! Valamelyik fockin' rainbow hippinél van bogrács is, asszem. Erre megsértődött és elment. Megpróbáltam visszaaludni, de már kurva ideges voltam ettől az egésztől. Erre hallom, hogy valaki becsörtet, és elkezd óbégatni, hogy "HOZTAM KRUMPLIT! HALLJÁTOK, AKKORA KÖCSÖGÖK VANNAK OTT FENN!" Na, akkor lett elegem az egészből, és feljöttem.
- Soma ezek szerint megtalálta a  többieket - mondta Szilveszter, és röhögött.
Még egy darabig latolgattuk a munkakeresési esélyeinket. Merülő telefonokkal legfeljebb két napunk van, persze a kocsikban lehet tölteni. Fruzsi, Bogi és Márta elénekeltek néhány többszólamú ukrán népdalt. Andris valami általunk nem ismert okból félrevonult, hogy a mező közepén tanulmányozza az ökoszisztémát, amíg egy kicsit jobban lesz. Artu felajánlotta Mártának, hogy aludjon ő is a vanben, nem lesz kényelmes, de mégse a csupasz föld.

Tényleg nem volt kényelmes. A kétszemélyes matracon alig fértünk el hárman, és én az éjszaka közepén arra keltem, hogy borzasztóan kell pisilni, viszont mivel én voltam középen, esélytelennek tűnt, hogy kimenjek. De legalább nem fáztunk, és a hajnali harmat se ért el minket.
Reggel a fiúk varázsoltak valahonnét kávét, és mire visszajöttem a reggeli toalettemről, Márta és Bogi csatarendbe állva várta, hogy összeszedjem magam, és elinduljunk Arnac-Pompadourba, ami négyszázötven kilométerre van, és lehet, hogy keresnek embert.

Szóval a felderítő csapat a bázist hátrahagyva elindult. Vasárnap délelőtt volt, szeptember vége, és kifejezetten szép, nyárias idő.