Vélemény: Woke, Cenzúra, Kishableány, Dahl

    A körülményekhez hozzátartozik, hogy hajnali négy van. Most már öt. Mire utánanézek mindennek, kijavítom az elgépeléseket, kifejtem az összes gondolatomat kerek magyar mondatokban és kilövöm a netre a szöveget, valószínűleg délután lesz. Egy órája arra ébredtem, hogy a kutyáknak ki kell menniük, de azonnal. Mit érdemel az a bűnös, aki délután a főzésből leeső csontot és sárgarépavégeket odaadja élete szőrös nyunyókáinak? Nem csak azt, hogy hajnali négykor eljátszhatja a kakitündért, aki szembefordítható hüvelykujjának hála kezelni tudja a befelé nyíló ajtókat, hanem azt a másik evolúciós csodát is, hogy utána ilyen hülyeségeken gondolkodik. Mármint, nem a szembefordítható hüvelykujjon, hanem Arielen, aki az első színesbőrű Disneyhercegnő (Tiana pont olyan értetlenül áll a rajtvonalnál, mint én az Intersparban, amikor nem nyílik a fotocella, mert már megint láthatatlan vagyok). Roald Dahl gyerekkönyveit "korszerűsítették", mert negatív sztereotípiák szerepeltek benne (szerencsére az előítéletekkel csak a mesekönyvekben találkoznak a gyerekek, sehol máshol, kár hogy egy felnőtt sincs ott ilyenkor, aki elmagyarázná neki, hogy mit is olvasott éppen). 

    Átfordulok a másik oldalamra. Hajnal van. Az a bizonyos senkiföldje idő, amikor az emberek többsége már vagy még alszik, nekem viszont az jár a fejemben, hogy hogy érthetik ennyire félre a meséket és a történeteket az emberek. És most nem azokra a fejesekre gondolok, akik kitalálták, hogy forgassák újra az összes olyan Disney klasszikust, ami kicsit is tarolt a mozipénztáraknál. Nem is azokra, akiknek eszébe jutott az a zseniális marketingfogás, hogy miként szolgáltassanak ürügyet arra, hogy a szülők még egyszer megvegyék a gyerekeiknek ugyanazokat a mesekönyveket, amiket ők is annyira szerettek (és jó eséllyel ott van a polcon). Nem, ezeknek a fejeseknek az a dolga, hogy minimális kockázat mellett maximalizálják a profitot és pont úgy szarjanak a kreatív értékekre, mint a kutyáim a harmatos gyepre. 

    Én most azokra a teljesen civil állampolgárokra gondolok, akik azon mérgelődnek/vitatkoznak, hogy mennyire pigmentált a bőre egy színésznőnek, aki egy fájdalmasan szép mese kiherélt és lebutított feldolgozásának a feltehetően megúszósra aktualizált filmváltozatában szerepel - ami még kint sincs a mozikban. Vagy sértő-e a "kövér" megnevezés egy olyan karakterre, akinek a testzsír-indexe kétszer-háromszor az egészséges határ fölött van, és a hobbija a csokievés. Baj-e, hogy a boszorkány kopasz, vagy ez démonizálja a kopasz nőket? Lehetnek-e a Róka úr és családja életére törő munkagépek feketék, vagy ez rossz fényt vet a piros traktorokra és a sárga markolókra? (Igen, a munkagépek eddig feketék voltak és félelmetesek, most csak simán félelmetesek.)

    Megannyi kínzó kérdés.

Végre egy hercegnő, akivel azonosulni tudnak a kislányok!

    Kezdjük Ariellel, a modern hercegnővel. Tudtommal a gyerekekben nincs meg a rassz alapú szelekció. Sőt, kiskorban a nemi alapú sincs meg, ha még tovább megyek, az egészen kicsikben meg olyan erős az egységtudat, hogy nem választják el magukat a külvilágtól. Nincs gyerekem, lehet, rosszul tudom, de a szakirodalomban ezt olvastam. Vagy ha a Disneynél maradunk, én kislányként Mulannal és Kidával tökre tudtam azonosulni, pedig se kínai, se atlantiszi nem vagyok (bár azt hiszem a barátaim mindkettőt cáfolni tudnák, ha az étrendemet vagy a hülyepozitív hozzáállásomat nézzük). Más példa: Batmannel például mindenki tud azonosulni. Néha kicsit mind árvának érezzük magunkat ebben a nagy és zavaros világban, és ilyenkor mind elvonulnánk a világ összes fájdalmával a kedves és meghitt, Natura2000 besorolású privát cseppkőbarlangunkba. Kicsit hallgatjuk a vízcseppek romantikus kopogását, iszunk egy koktélt, amit a mindig kifogástalan Alfred kevert nekünk, hogy utána pedig belevessük magunkat az éjszakába és pépesre verjük azt az elképesztően idegesítő bohócot, aki már megint. Ugye, hogy néha kicsit mind Batmanek akarunk lenni? Pedig senki se adóelkerülő, unatkozó zseniális milliárdos. Talán csak Tony Stark. És mégis tudunk azonosulni Batmannel. Én így hajnalban, fél hat tájban például nagyon. De akkor hogy is van ez?

    Vegyük elő a konyhapszichológiai kisokost. Ha egy mesét/filmet nézünk, akkor különböző szinteken azonosulunk a szereplőkkel. Felismerjük azokat az elemeket, konfliktusokat, amik a mi életünkre is jellemzőek (pl. Batman milliárdjai, amiket nem tud hol elkölteni, illetve különös vonzalma a latex kezeslábasok iránt). Megfigyeljük a szereplő reakcióit, viselkedési mintáit, hogy aztán hasonló helyzetben tudjuk, hogyan kell majd viselkedni (valahol olvastam egy isteni tanulmányt arról, hogy a gengszterfilmek hogyan alakították a valódi bűnözők magatartását. Most így zsebből nincs meg, de ha megtalálom, frissítem a bejegyzést). Azzal a jelenséggel azt hiszem, mind találkoztunk már amikor ismerősök kifejezéseket, mondatokat, szállóigéket vettek át filmes karakterektől (stand up komikusoktól). Na, erre gondolok. Az, hogy milyen mélységig tudunk azonosulni egy történet problematikájával, mennyire találjuk meg benne a saját életünkre a választ, már a történet univerzalitásától függ. A varázsmesék a népmesék egyik csoportját alkotják. Ezek azok a királyfis-királylányos-sárkányos mesék, amik kortól, nemtől és kulturális háttértől függetlenül képesek adni nekünk valamit. A varázsmesék lényege az, hogy olyan pszichológiai gombokat nyomnak meg rajtunk, amitől ráismerünk a saját helyzetünkre, egy eltávolított pozícióban rá tudunk nézni, és észre tudjuk venni, hogy mi lehet a helyzet kulcsa. 

    Tehát éppen az univerzalitás az, ami felé törekedni kell egy jó mesénél, nem a specializálódás. Mert mindig lesz egy olyan kisebbségi csoport, aki nem kellően reprezentált (például a háromlábú, rózsaszín pincsik), és aki elégedetlen lesz. De ha a varázsmesék felől közelítünk, akkor egy egész csokor olyan mese van, amiben a szereplő valamilyen fogyatékossággal született (ezek a "Babszem Jankó és Hüvelyk Panna" típusú mesék). Ahogy a mese egy szimbolikus térben és szimbolikus időben játszódik, (egyszer volt, hol nem volt, ráadásul túl az üveghegyen) úgy a benne megjelenő szerepek is szimbolikusak. Tehát Aranka, a háromlábú rózsaszín pincsi magára fog ismerni Hüvelyk Pannában, mert Pannának hasonló nehézségekkel kell szembenéznie, mint Arankának. De Jolán, az ADHD-s, süket perzsamacska is magára fog ismerni Hüvelyk Panna történetében, mert a mese univerzális. 

    Akkor már nem is lehet színesbőrű hableány? De, lehet. Azonban én, személy szerint sokkal de sokkal boldogabb lennék, ha ez a hableány egy másik hableány lenne, egy másik történetben, amit mondjuk nem úgy akarnak aktualizálni, hogy XIX. századi emberek XXI. századi emberként viselkednek benne. Ha specifikusak akarunk lenni, akkor csináljuk szívből: én megnézném azt a történetet, amiben mondjuk adott a Csendes-Óceán szemétszigete alatt élő (fekete) hableány-kolónia, akiknek a szervezete már alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez. Ennek a közelében szenved balesetet egy hatalmas konténerhajó, aminek az egyik matrózát kimenti hősnőnk a biztos halál torkából. A matróznak a szemétszigeten kell túlélnie amíg ki nem mentik, a hableány mindenben segíti, mert egyedül elpusztulna. Egymásba szeretnek, a matróz kialakít egy életteret magának a szemétszigeten, minden rendben is menne, de a matróznak túl mérgező a környezet, meg fog halni, ha ottmarad. A hableány odacsal egy hajót, a matrózt észreveszik, kimentik és hazaviszik Alaszkába. A hableány követi szerelmét, azonban rá kell jönniük, hogy az Alaszka menti fagyos vizek meg túl tiszták, ott a hableány nem tud életben maradni. Kompromisszumot kötnek, köztes megoldás mondjuk New York. 

    Megszaladt a fantáziám. Hol tartottam? Szóval lehet színesbőrű a hableány. Csak építsünk köré egy történetet, mert az újrahasznosítás a papírnak, az üvegnek, a fémnek és a műanyagnak áll jól. A történet meg szavakból van, tehát az ipari szintű újrahasznosítása nem szerencsés. 

Szabadítsátok ki Willyt! 

    És akkor most lássuk Roald Dahl gyerekkönyveit. Hazánkban inkább a film- és animáció adaptációit ismerik (Charlie és a csokigyár, Matilda, Fantasztikus Róka úr), de angolszász nyelvterületen egy ismert és szeretett íróról van szó. A közelmúltban újra kiadták a könyveit, és elvégeztek rajta pár icipici módosítást: átírták azokat a kifejezéseket és jelzőket, amikről úgy vélték, negatív hatással vannak a gyermekek és fiatalok lelkére, mert erősítik bennük a negatív kulturális, etnikai és nemi sztereotípiákat. A kiadó és Dahl jogutójai azzal érveltek, hogy ez egy bevett gyakorlat, hogy időről-időre átnézik a könyveket, és ha szükséges, frissítik azok nyelvezetét. 

    Ami valóban így van. A nyelv (helyesírás) elég gyorsan változik ahhoz, hogy száz meg kétszáz évvel ezelőtti szövegek elolvasása és értelmezése gondot okozzon az olvasónak, ezért valóban frissíteni szokták a kiadott szövegeket. Képzeljük el, hogy a Szigeti veszedelmet az eredeti helyesírással kell elolvasnunk. Én szomorú lennék. Nagyon. Más kérdés, hogy Dahl esetében nem egészen ez történt. Dahl könyvére ráengedték a delfineket. Ha nagyon bölcsész akarnék lenni, azt mondanám, megdelfinizálták a szövegeit. 

    Mi az a delfinizálás? Mind ismerjük azt a szituációt, amikor a családi ebédnél hatalmas elánnal elkezdünk egy sztorit, aztán az "és akkor tekertünk egy spanglit" mondat felénél realizáljuk, hogy a 60 éves ángyikánk és a kicsi Tomi is ott ül az asztalnál, a szüleinkkel együtt, ezért próbáljuk úgy előadni a továbbiakat, hogy abban semmi illegális, szexuális vagy erőszakos ne történjen, de azért a poén is beüljön. (Nem szokott beülni.) Ez a delfinizálás. 

    Egyébként nem olyan új és nem olyan woke, mint amilyennek most hihetjük, és nem is az egyetemisták találták ki a fent ábrázolt családi ebédeken. Hanem a franciák. A középkorban a francia trónörökös (a dauphin, azaz a delfin) számára készült szöveggyűjteményekből ki kellett húzni minden olyan kifejezést, ami túl trágár vagy erotikus volt, megzavarta, sértette vagy lealacsonyította volna a trónörökös személyét. A Dekameron két kötetét ezzel fél kötet vastagságúra sikerült redukálni, és annak a szövegnek se volt már sok értelme. Ezt a módszert aztán újraélesztették az épülő szocializmus országaiban a XX. század közepén. A cenzor lecsapott minden olyan mondatra, amiben kritizálták a rendszert, az azt működtető politikusokat, helyeslően vagy semlegesen nyilatkoztak az ellenséges nemzetekről, vallásos vagy erotikus tartalmak szerepeltek benne. 

Fun fact: ki emlékszik még a Delfin könyvek ifjúsági sorozatra, amit 1964 és 1990 között adtak ki? A szocialista fiatalok számára kellően korrigált és cenzúrázott ifjúsági irodalom vajon a francia trónörökösök titulusáról vagy a tengeri emlősről lett elnevezve? 

    Tehát az, hogy emberek jönnek és az olvasó védelme címén kihúznak és átírnak szövegrészleteket az író tudta és beleegyezése nélkül, nem annyira újkeletű dolog. Európa keleti felén nem kell hosszan magyarázni, miért olyan kellemetlen, nedves és egyáltalán nem komfortos érzés az, hogy jön egy cenzor és a kis piros tollával áthúz szavakat meg betold mondatokat egy szövegbe. Minden kornak megvan a maga ifjúsági irodalma, és abból, hogy előhúzunk régi történeteket és elkezdjük lángvágóval hegeszteni, hogy passzoljon a mai ízlésünkhöz, még sosem sült ki semmi jó. Legyünk kritikusak. Formáljunk véleményt. Alkossunk hommage-t. De ne akarjuk eltörölni vagy átírni azt, ami már egyszer megtörtént. Jó volt a Mathilda, és jó volt a Fantasztikus Róka Úr (nem, a Charlie és a csokigyár nekem nem csúszik, szerintem az úgy para, ahogy van. De sosem írnám át). Én úgy tudom, hogy attól leszünk elfogadóak és toleránsak, ha minél több, különböző véleménnyel és látásmóddal ismerkedünk meg - olyanokkal is, amikkel mi nem tudunk azonosulni. Márpedig ha átírunk mindent, mert nekünk az úgy nem tetszik, akkor csak egyféle vélemény lesz. 

    Az egyféle véleménytől meg nekem mindig valahogy fura, kellemetlen érzésem támad.  Boszorkányüldözés, holokauszt, és gulág érzésem. Mi, emberek ennél sokkal de sokkal inteligensebbek vagyunk. Írjunk új történeteket. Vagy vegyük elő a régit, és kezeljük a helyén.

Tökmindegy, valaki úgyis meg fog sértődni

    Ahogy azt Kriszti barátnőm mondta, annyira egymás hegyén-hátán élnek az emberek, hogy lehetetlen úgy véleményt formálni, hogy az meg ne sértsen valaki mást. Viszont nem lehet úgy történeteket írni, hogy közben azon aggódunk, kit fog sérteni, amit lát. Tegyük fel, hogy az alkotó megtett mindent, és olyan történetet (filmet, színdarabot, festményt, grafikát) alkotott, amilyet megálmodott. Volt annyi intelligenciája és teremtőereje, hogy a semmiből valamit készítsen. A következő lépés a befogadóé: neki szól a mű, vagy sem? Be akarja fogadni, vagy sem? Nem tud vele azonosulni? Ne azonosuljon. Nem szól neki? Ne hallgassa. Jó, de ha nincs olyan, amilyet akar? Alkossa meg. Én azért írok képregényeket és szórakoztató irodalmat, mert nem találtam olyat, ami úgy igazán tetszene és nekem szólna. Megcsinálom. Hogy legyen. De nem megyek oda egy másik íróhoz és piszkálok bele, mert szerintem az úgy jobb lenne. Szerintem a Szürke 50 árnyalata, a 365 nap és a többi mamipornó sokkal de sokkal károsabb a nőkre nézve, mint Dahl könyvében az, hogy a boszorkány pénztároskisasszony és nem vezérigazgató. Mégse cenzúrázom. Nem szeretem Dalí képeit, de nem megyek oda és rajzolok bele, mert elfogadom, hogy valaki így látta a világot. Én meg máshogy. 

   Teljesen mindegy, hogy mennyire égetnivaló szemét, nem piszkálunk bele egy műalkotásba az alkotó beleegyezése nélkül. Nem cenzúrázzuk a könyveket és nem vágjuk ki a "nem szép részt", mert attól még, hogy a markológép nem fekete, a rendszer szintű rasszizmus jelen van az USA-ban. Attól, hogy a Charlie és a csokigyárban August nem "rettenetesen kövér", hanem "óriási", még a szépségiparban nem lesznek elfogadottabbak a kövér emberek. Attól, hogy a boszorkány vezérigazgató, még nem lesz több nő vezető pozícióban. Pláne nem akkor, ha egy már létező történetet írunk ár. Nem rajzolunk bele képekbe a múzeumban, csak azért, mert szerintünk úgy jobb lenne. Akkor sem, ha tényleg jobb lenne. Mert tiszteljük a másikat annyira, hogy nem bántjuk az alkotását.

    Tudjátok, ki az, aki odamegy egy piros filctollal az általnos iskolai rajzverseny kiállított képeihez, és belerajzol, mert szerinte annak a vonalnak nem ott kéne lennie, hanem máshol? Pistike, de Pistike sajnos debil. Pistikét kikísérik a tanítónénik, és Pistikének elmagyarázzák, hogy miért oltári parasztság az, amit csinált*. 

*Elnézést kérek minden Pistikétől, aki nem debil és sosem rajzolt bele a Picassóba.