Munkamorál, franciák, meg egy csíkos tigris

    November közepén jöttünk ki Ritával a francia Pizay-be szőlőt metszeni, hogy a téli szezonban is megszedjük magunkat egy kis pénzmaggal. Most bontom a blog formátumát, mert jelenleg is itt vagyunk kint, viszont elhoztam a laptopom, úgyhogy most, hogy nem akarnak lerohadni az ujjaim a munkától, megosztom veletek, ami metszés közben eszembe jutott.

   Metszünk. Napok óta, egészen pontosan nettó kilenc napja metsszük a szőlőt (bruttó tizenkettő, de volt benne egy hétvége meg egy csütörtök, amikor valamiért nem dolgoztunk). Néha átvonul felettünk egy zivatar, már messziről látni. Kifigyeltem: ha az esőfüggöny eltakarja két faluval odébb a templomtornyot, akkor érdemes elindulni az esőkabátokért, de ha felmegy, széles ívben a szomszédos dombra, akkor kikerül minket. Szépen tűnnek el egymás után a dombok. Körbenézek. Fabrice, az egyik francia, mosolyogva felveszi velem a szemkontaktust, bólogat, ez az eső bizony idejön. Kiállok a sorból, sétálok a kocsikhoz, a gumicsizmám (rózsaszín, virágos) cuppog a sárban.

- Rita! Idehozom a tiedet is!

    Ha tudnék franciául, most megkérdezném a többieket, kérnek-e ők is esőkabátot. Vagy ha ők tudnának angolul. Összeszedem a sor elején szétdobált pulóvereket - november vége van, de elég jó idő ahhoz, hogy egy pulóver elég legyen - és bedobálom az első kocsi anyósülésére.

    Amikor visszaérek, odanyújtom Ritának a kabátját. Felvesszük, kettőt csattintunk az ollóval - kaptuk, a maga nemében csúcsmodellek, azt hiszem, - a kapucnimon már dobol az eső. Szeretem ezt a hangot, olyan mintha egy sátron dobolna. Amikor nyáron dolgozunk, és dobol az eső a sátron, azt jelenti, hogy alhatok tovább, mert nem dolgozunk. Vagy igen, de én még nem tudok róla. Felnézek a franciákra. A derekukra meg a hátukra van szíjazva az elektromos metszőolló akkumulátora, a kábelt a felkarjukhoz erősítették, pont olyanok a szürke kezeslábasukban, mint a Szellemirtók. Esik. Szerintem az eső nem tesz jót azoknak az akkumulátoroknak, de nem tudom megkérdezni őket erről. Aztán a felnéznek. Esik. Komótosan kimennek a sorból. Kényelmesen felveszik az esőruhájukat. Visszajönnek. 

- Én ezt nem értem. 

- Mit? - Rita megáll. Most, hogy nincsenek itt a franciák, mi se sietünk, pihentetjük a kezünket.

- Mindenki látja, hogy jön az eső. Ők is látják, hogy jön az eső. És mindig, minden alkalommal megvárják, hogy elázzanak, és csak utána mennek el öltözni. Ennek nincs értelme.

- Lehet, hogy szeretik a vizet.

- Ez hülyeség.

- Szeretnek vizesek lenni. Biztos olyan francia dolog.

- Kulturális különbség?

- Ja.

   Nettó tizenegyedik (bruttó tizennegyedik) nap. Rita ma otthon maradt. Nem bírjuk tartani a tempót a franciák elektromos metszőollóival, pedig igazán beleadunk mindent. Nyolc óra munka után (utazással együtt kilenc) annyira fáradtak vagyunk, hogy csak nézzük egymást, ki hajlandó ebédet főzni másnapra. Még a manuális metszőollóink is elfáradtak, a voltarent testápolóként használjuk, a kezeink fásliban és én minden ebédnél Uma Thurmannak érzem magam a Kill Bill II.-ből, csak villával az evőpálcika helyett. Egy hete megtanultam jobb kézzel segget törölni, mert a ballal nem tudtam megfogni a budipapírt. 

    Metszek. Küzdök, mint egy igazi japán shounen hős. Aztán tizenegykor feladom, bepötyögöm angolul a google-fordítóba, hogy én nem bírok tovább dolgozni, a kezeim feladták. Lefordítja franciára. Megmutatom a főnöknek. Akkor körbeállnak, néznek engem, a két, vastagon befáslizott kezemet, a metszőollót, az őszinte tehetetlenséget az arcomon. Csodálkoznak. Tanakodnak. Megtalálják a megoldást, aminek megörülnek, és tőszavakban, hogy még én is megértem a háromszavas szókincsemmel, a tudtomra adják, hogy tudják, mi a gond: én kézi metszőollót használok, míg ők elektromosat, ezért fáj most úgy a kezem. 

    Bólogatok. Valóban. Erre az elmúlt pár napban jómagam is gondoltam néhány alkalommal, közvetlenül ezután pedig szívélyesen üdvözöltem a kedves édesanyjukat. 

    Természetesen tudom, hogy nem ennyire hülyék. Az egész életüket a szőlőben töltik, meg tudnak különböztetni egy elektromos metszőollót egy manuálistól. Nem, ez most a koreográfia része: én közöltem a problémát. Ők tudomásul vették, elismerték, és most mindent megtesznek azért, hogy orvosolják. A főnök (szürke kezeslábasban és a szellemirtó-metszőollóval úgy néz ki, mint egy öreg Egon Spengler) azonnal odaadja az ő szettjét, használjam azt ebédszünetig, neki jó lesz a manuális. Mosolygok és hálás vagyok. Közben azért igyekszem szomorúnak, de minimum elesettnek tűnni, mert ha teletorokból röhögök a helyzet abszurditásán (ahogy azt szívem szerint tenném), még az hiszik, semmi bajom, és maradnom kell délután is. Pedig a magyar ember kínjában ugyanolyan jóízűen tud nevetni, mint örömében. Ez tudományos tény. A különös metszőollós foxtrott meg, amit a szőlőben jártunk el, kulturális különbség.

      Kulturális különbségek és munkamorál

     Ahogy mondtam, a főnökeink nem olyan hülyék, hogy ne tudnának megkülönböztetni két, nyilvánvalóan teljesen különböző munkaeszközt. Azt se gondolnám róluk, hogy ne vették volna észre, hogy komoly fizikai megerőltetést (aztán fájdalmat) jelent Ritának is, én nekem is, hogy tartsuk velük a munkatempót. Egyáltalán nem biztos, hogy nekem van igazam, vagy hogy közel járok a helyes megfejtéshez, de most, hogy a negyedik munkahetet kezdjük szorosan összezárva egy csapat franciával, megfogalmazódott bennem pár apróság mindenféle kulturális és munkamorálbeli dologgal kapcsolatban. Ezek rímelnek azokra is, amiket az elmúlt évek alatt láttam, amikor kijöttem dolgozni. 

 

    Kezdjük az elején: hogyan dolgozik a magyar? Kummantva, nyilván, egy ássa a gödröt, heten nézik, ez klasszikus, mind ismerjük. De hogy dolgozik a magyar, amikor úgy igazán dolgozik? Ésszerűen, persze. De most pont ez a lényeg, hogy nekünk mi is ésszerű? Az, hogy ha metszünk egy sort, közben véget ér a munkaidő, de már csak két méter van hátra, akkor azt lekapjuk gyorsan, hogy meglegyen. Ugyanígy, ha megvan a sor, de van még öt percünk, nagyon gondosan és komótosan rágyújtunk egy cigarettára, megvizsgáljuk a helyszínt és ezzel el is telt a munkaidő. Összehasonlításképpen: itt az az ésszerű, hogy addig dolgozunk, amíg a munkaidő tart. Ha egy méter van a sorból, de aznapra vége, akkor aznapra annyi. Ha van még négy percünk, de kiértünk, akkor arra a négy percre gyorsan beállunk a következő sorba. Mindkettőben van ráció, és mindkettő marhaságnak tűnik a másik irányból. 

    Valami hasonló történt velünk és a metszőollókkal. Első pár nap természetes volt, hogy manuális ollókat kapunk. Aztán elkezdett nagyon fájni a kezünk, és elkeztük várni, hogy mikor kapjuk meg mi is az elektromos ollóinkat. Mit tesz ilyenkor az ember? Nyilván nem fog odarohanni a főnökhöz és picsogni, hogy lerohad a keze, még a végén puhánynak hiszik, azt meg nem lehet. Úgyhogy felszívtuk magunkat, és vártunk, hátha jobb lesz. Beleadtunk mindent, hátha látják, hogy jól dolgozunk, motiváltak vagyunk és megkapjuk végre azt a kurva elektromos ollót. Nem. Hátha a kéthetes próbaidő végén kapunk. Nem kaptunk. Kicsit olyanok voltunk, mint Potya, amikor nagyon akar egy darabot abból, amit eszünk, és végigpróbálja az összes kutyás trükköt, amit tud. Hátha. De nem. Úgyhogy lassan beletörődtünk, lehet, nincs is nekik több ollójuk, azért vágunk manuálissal. Aztán közöltem velük, hogy én ennyit tudtam, nem többet, és lőn.

    Na és akkor most térjünk rá a francia attitűdre. Úgy vettem észre, hogy nagyon sokra tartják azt, amikor valaki tisztában van a saját jogaival. Ennek központi szerepe lehet a munkások megbecsülésében - tavaly például a Fouquerand családnál volt két francia-arab, akik egy napon annyira kegyetlenül berúgtak, hogy az egyikük ugrándozva rohangált a szőlők között egy kutyával meg egy üveg rummal, miközben a társa átölelt egy szőlőtőkét, kicsit megrágcsálta, majd édesdeden elaludt. A főnök ébresztette fel, aztán kérdőre vonta, majd kirúgta mindkettőt. Ezután rövid ordibálás következett, még ott a szőlőben, arról, hogy kinek milyen joga van mihez, és a végén a két fickó maradt a szüret végéig. Hasonlóan járt Márta még évekkel ezelőtt, amikor egy csapat hajtós lengyellel szedtük az almát Arnac Pompadourban, és a francia főnöknek az volt a heppje, hogy minden csapatban csak egy magyar lehet, különben beszélgetni fogunk. Márta két nap után leült a földre, és közölte, hogy ő nem egy kibaszott nigger, akit csak úgy rakosgatni lehet ide-oda, kilenc órát dolgozunk egy nap, és ő a barátaival akar egy brigádban lenni. Nem tudom, hogy az ülősztrájk vagy a nigger szó volt-e a hatásosabb, mindenesetre Márta onnantól a többi magyarral szedett. Akkor tanultuk meg, hogy errefelé nem kell félni attól, hogy összeveszünk a főnökkel. Kicsit talán még tetszik is nekik. 

    Szóval szerintem ezért volt szükség erre az egész násztáncra az ollók körül. Az a gyanúm, ha egy héttel korábban kezdünk el csipogni, akkor egy héttel korábban kapjuk meg az előléptetést és életminőségjavulást hozó elektromos ollókat. Persze akkor nem lenne tanulság, azt meg szeretem, ha van.

    A tigris, meg a csíkjai, amiket nem kell levetni

    Tíz évvel ezelőtt Márta Erasmus programra ment Velencébe. Életében először volt egyedül, huzamosabb ideig külföldön, akkor tapasztalta meg először, hogy ő az egyetlen magyar a környéken, és egy csomó ember szemében mostantól ő jelenti Magyarországot. Hasonló tapasztalataim voltak a Cruchebelle hajón még 2019-ben, amikor egyetlen magyarként dolgoztam ott, és utána pár hónappal, amikor a portugál Artuval próbáltam megértetni a magyar viselkedés és kultúra alapjait. Mert akárhova megyek, ott én leszek Magyarország. És nem azért, mert a homlokomra (vagy a személyimre) van írva, hanem mert a viselkedésemmel, a gondolkodásommal, a puszta létezésemmel azokat a viselkedési mintákat ismétlem, amiket megszoktam. Keményen dolgozom. Nem panaszkodom. Ahol lehet, ott azért elkummantom a munkát. Félek a főnöktől, és nem érzem biztonságban magam, ha rendőrt látok. Nevetek, akkor is, ha kínom van, akkor is, ha örömöm. Egyébként csak akkor mosolygok, ha okom van rá. Akivel együtt ettem, azt a barátomnak tartom. Egy külföldi társaságban azonnal meg kell mutatnom, hogy a mi kajánk csípősebb, a pálinkánk erősebb, gyorsabban iszunk és többet, majd ha ez megvolt, onnantól barátok lehetünk. Ha kínálnak, ételt nem utasítok vissza, akkor sem, ha az szemmel láthatóan nagyon rossz. 

   

    Ez vagyok én, és ez Magyarország a bőröm alatt, amit mindenhova magammal viszek. Ehhez persze el kellett utaznom. Mert ahhoz, hogy megismerjem a hazámat, azt, hogy mit jelent nekem, el kellett hagynom egy kis időre, és kellő távolságból kellett ránéznem. Mert közelről semmit sem lehet egészben látni. Holnap megint metszünk. Hétfő lesz, és én nagyon bizakodó vagyok, mert az szoktam lenni. Jobban fogom bírni, mint az előző héten, erősebb leszek, ügyesebb és kitartóbb. Nem azért, mert majd a főnök (akit Gille-nek hívnak, de úgy néz ki, mint Egon Spengler öregen) majd megdicsér. Azért, mert én jobban érzem magam tőle.