Szezon: A szezonmunkások extrémsportja: a francia szüret.

A franciaországi szőlőszüret önmagában még nem lenne extrémsport. Elvégre a szőlő nem szúr, nem nő két méteren, de lent a földön sem, nem törik, nem robban, nem kell válogatni, csak rámész a secateur-el (tompa végű metszőolló), lekapod válogatás nélkül (na jó, jobb helyeken a rohadt, penészes vagy éretlen szőlő marad, de erről később), bevágod a vödörbe és hadd szóljon. Órabérben vagy, szóval az se számít, mennyit szedsz egy nap, ugyanazt a minimálbért kapod, amit a többiek. Akkor mégis miért mondom pont erre, hogy a szezonosok extrémsportja?

Ehhez egy pillanatra tekintsünk vissza az áfonyára (yo, mama, yo!) és a kiterjedt tudományággal rendelkező eperre: a két sportágban, azon túl, hogy gyümölcsöző, a közös pont a hosszútávú munka, ami minimum egy-másfél hónapot jelent (ügyesebbeknek akár hármat is), amivel szép pénzt lehet összeszedni, ha jó a szezon és bírja a derekad/térded/idegrendszered. A szőlő ezzel szemben farmonként legfeljebb két hétig tart, de akkor már olyan borásztitánoknak dolgoztál, mint Olivier Leflaive (róla később, neki majd a pándémiás 2020-ban kezdek el dolgozni). Mezei halandóknak átlag egy heti munkát adó szőlőjük van. A szezonos meg ugye azért megy ki a messzi franciahonba, hogy legalább kétezer eurót hazatoljon, ami átlagban két-három, esetleg négy szüretet jelent. Három-négy szüretet előre leszervezni szinte megugorhatatlan logisztikai kihívás. Néha még egyetlen szüret leszervezése is olyan idegzsábás  hajtépés, hogy az ember azon gondolkodik, hogy inkább elmegy egy multiba mutiba aktát tologatni. Annak ugyan nincs értelme, de legalább kiszámítható.

Oké, de miért?

Mert senki nem tud előre semmit. Néha közben és utólag se. Mert magyarok/spanyolok/lengyelek szervezik, és franciáknak kell összetartaniuk az egészet. És mert a szőlő egy olyan allűrös, sunyi kis primadonna, akit minden áldott nap ki kell menni megszondázni, hogy holnap már elég magas lesz-e a cukra ahhoz, hogy munkához láthassunk vele. És néha bejátsza, hogy már fenn van a cukra, két nap és jó lesz, aztán, mint az egyszeri nagymamának visszaesik, és mégse szedünk. 

Hogy ez nekünk miért érdekes? Mert a kezdés időpontját általában (jó esetben) egy héttel előre tudjuk. Néha csak három nappal. Kedves és kitartó olvasóm, aki követsz egy ideje, csak gondold végig: most azt mondom neked, hogy mához egy hétre, este hatkor legyél Dijon főterén, teljes menetfelszerelésben, mert megyünk szőlőzni. Hogy mire lesz szükséged? Egy jó vízálló ruhára, nyári-őszi-téli munkásszettre, sátorra és hálózsákra biztosan. A csomagod ne legyen túl nehéz, és egy hátizsáknál semmiképpen se több, mert egyedül kell mozgatnod, elképzelhető, hogy hosszú kilométereken át. A többit nem tudom. Mikor jövünk haza? Fogalmam sincs. Hány szüret fér bele? Reményeim szerint az összes. Hogy jövünk haza? Ne hülyéskedj, az első kérdés, hogy jutunk ki. A startpisztoly eldördül, a rajthoz állók három-négy-öt fős csapatokban nekilátnak szervezni. Kinek van autója? Vagy repülővel jobban megéri? Van egy haverom, akinek a kutyájának az előző gazdája lehet, hogy kölcsönadja a kocsiját, csak hozzunk cserébe dijoni mustárt. Állítólag szakadni fog az eső, és öt fok lesz. Én azt hallottam, hogy huszonöt fok és napos indiánnyár.

Na, ezért extrémsport a francia szőlő.

És most ugorjunk vissza Mártára és rám, a két népművészre, akik éppen csak visszaestek Skóciából és gondolták, hogy akkor itt lesz még nagyjából három-négy hét pihenés és rekreáció. Néhány nap nógrádi láblógatás után fogtuk magunkat, és leutaztunk hozzám, megnézni, mit alkotott F. abban a négy hétben, amíg mi Skóciában küzdöttünk, dolgoztunk, belesültünk, feladtunk, pihentünk és pénz nélkül hazakullogtunk (azé' jó volt, csak anyagilag nem épp nyereséges). 

(F.-el ugye abban állapodtunk meg, amikor kimentem, hogy lakhatás+pénzért cserébe megcsinálja a ház vályogos vakolását, kezdve a kisszobával, aztán a konyha, a fürdő, a tornác, az előszoba és a nagyszoba, így ebben a sorrendben. És F. rendszeresen bejelentkezett, elmondta, hogy ma is rengeteget dolgozott, ma kicsit megcsúszott a melóval, ma meg behozta a lemaradást. Én meg voltam róla győződve, hogy már két-három helység készen áll, ehhez képest egyedül a hálószoba volt kivakolva - az viszont perfekt módon, ahogy a nagykönyvben meg van írva.)

Szóval hazamentünk. Évi kijött értünk kocsival Patajra, F., és országos cimborája Andris, valódi fogadóbizottságként vártak minket a házamban, a hálószoba kipakolva, minimálban (két raklapágy+betonpadló) berendezve, a száradó, nedves vályog illata mindent beleng. Az udvaron gyilkos, augusztusvégi hőség. Márta kutyái, az én Tücsköm és F. Piszkéje kitörő örömmel üdvözölték egymást. Úgy festett, minden fasza, a ház alakul, mi megyünk szőlőzni, az élet szép, a világ boldog. 

Van meló, de holnap indulni kell

Épp csak megérkeztünk hozzám Foktőre, örültünk, aludtunk, felkeltünk, tovább örültünk, amikor a szüretet szervező facebook csoportban felvillant az üzenet, miszerint van egy srác, aki szervez munkát többeknek is, csak jelentkezni kell. Most. Három szüret van, egy Champagne-ban, egy Dijonban, egy meg Bordeaux-ban, egymás után. Mikor kezdődik? A Champagne-i négy nap múlva. Csak a kiutazás két nap ebből.
- Mi legyen? - kérdezte Márta - Én nem voltam eprezni, nekem most nagyon kell a pénz.
- Oké. Először is le kell szervezni a kutyák felvigyázását, de azonnal. A másik, hogy beszélj Artuval, mert ha ő is jön, akkor fel tud venni téged kocsival valahol.
- Ez nem fér bele időben.
- De, ha csak az egyikünk megy. Én voltam eprezni, úgyhogy most te jössz, kimész Champane-ba, én meg megyek utánatok Dijonba egy hét múlva, addig lezsírozom a kutyákat meg a házat. F. amúgy is itt van, és szerintem neki mindegy, hogy kettő vagy négy kutyára vigyáz.
- Oké. Akkor ez a haditerv. 
Márta még aznap este felrohant Nógrádba, hogy összerántsa a menetfelszerelését és másnap délután felszálljon egy Frankfurtba tartó gépre, este találkozzon a pasimmal (best first impression), és másnap hajnalra megérkezzenek Champagne valamelyik farmjára. Ahogy mondtam, extrémsport. 

Én meg közben lezsíroztam F.-el, hogy azalatt az egy-másfél hónap alatt, amíg mi elvagyunk, vigyáz a kutyáinkra.

Az első néhány kecskebogyó a palacsintában

Húha. A blogom egy kicsit veszített a lendületéből, ahogy közeledek F.hez, meg ehhez az egész francia szürethez. Önkéntelenül is behúztam a féket, mert ez itt rázósabb és (számomra) fájdalmasabb téma, mint az eddigiek (igen, beleértve a hajós takarítást meg az orkos áfonyászást is). Aki ismeri F.-et, utólag nem is érti, miért hagytam rá a kutyákat meg a házat. Aki nem ismeri F.-et, nem érti, hogy mi a tökömnek van ennyi kutyánk, ha kijárunk szezonozni (ennek majd később fogok egy egész bejegyzést szentelni). Nem akarok magyarázkodni, se a felelősséget másra kenni, szóval igyekszem a tényeknél maradni.

Ott voltam én, meg F., a négy kutyával (ebből egy ugye az övé). F.-et még egyetem alatt, egy érzékeny művészemberként ismertem meg, aki két olyan területen alkot nagyot, ami engem teljesen hidegen hagy, de elismerem, hogy jó, amit csinál. Verseket ír, és zenét szerez. Most ebben az egy hétben arról próbált (néha kicsit erőszakosan) meggyőzni, hogy a versek és a zene jó, én pedig nem tudtam elég diplomatikusan közölni, hogy ez engem nem dühít, vagy zavar, hanem csak nem érdekel. Nem ellene vagyok, hogy meg kelljen győzni, csak nincs vele viszonyom, és ez nekem jó. F.-nek volt valami hipnotikus, és meggyőző a személyiségében, talán ezért is vettem észre túl későn, hogy a pénz, amit kutyakajára adok neki, eltűnik, elivódik meg elszívódik, és hogy a szavait alaposan meg kell szűrnöm, mert könnyen lehet, hogy nem minden esetben mond nekem igazat.

De akkor már nekem is mennem kellett ki, Dijonba, mert egy csodálatos, költői kis faluból, ahol Márta előző évben dolgozott, visszaírtak, hogy mehetünk mi hárman, én, Márta meg Artu, viszont négy nap múlva kezdünk. Az utolsó nap fejvesztett pakolással és szervezéssel telt, buszjegyet vettem Dijonba, és minden maradék pénzemet ott akartam hagyni F.nek, hogy a kutyáknak kaját vegyen belőle, elvileg elég, amíg meg nem kapjuk az első részletet, és akkor küldök még. 

De a pénzt végül Évinél hagytam, mert F. egész este tízig nem került elő. Akkor valahonnan mégis meglett, sakálrészegen számonkérte, hogy én miért akarok vele a házról meg a kutyafelvigyázásról beszélni, miért nem fogadom őt kedvesebben, amikor annyi szépet látott Ezek után tajtékozva kirázta a táskája tartalmát az udvar közepére és valami általam nem ismert okból duzzogva bezárkózott a kecskeólba. Én átmentem Évihez, hogy az időközben kiszökött kutyákat összeszedjem, és amikor éjfél tájban hazafele mentem, F. jött velem szembe a holmijával, alsógatyában, a sarkában a kutyájával, hogy ő egy percet sem marad tovább, azonnal hazamegy a szüleihez.

Én meg ott ültem éjfélkor a hálószobámban, zokogva ölelgettem a maradék három kutyát és próbáltam kitalálni, hogy mégis mi a tököm legyen, mert reggel hatkor indult a buszom Dijonba.

Mindenki nagyon sajnál mindent

Lehet, hogy hülyeség volt, ezt döntsd el te, kedves és kitartó olvasóm, de én másnap hajnalban felszálltam a buszra, hogy Zágrábi átszállással elmenjek Dijonba. Közben riadóztattam F. szüleit (őt magát nem értem el), Évit, Andrist, aki akkor már Évinél lakott a kisházban, a szüleimet, Márta szüleit, és nagyjából reggel nyolctól tízig mindenki azon volt, hogy megoldja a helyzetet - valahogy. Aztán valahol a Horvát-Magyar határ magasságában felhívott F., hogy le kéne ülnünk, és meg kéne beszélnünk a tegnap estét. Én mondtam, hogy már nem igazán vagyok az országban, ezért ez sajnos lehetetlen, nem tudom, emlékszik-e erre. Persze hogy emlékszik, súlyos felháborodás a vonal túlvégén, miért feltételezem, hogy nem. Csak azért, mert arra gondolom már nem emlékszik, hogy a dőlésnek indult mellvédet lerúgta és épített belőle egy csecse kis installációt az udvaron. Akkor rámcsapta a telefont. Andris hívott legközelebb, akkor már Zágrábban kerestem az átszállást Genfig. Andris megnyugtató, kimért hangon ismételgette, hogy beszélt F.-el, F. mindent megbánt, szeretné bebizonyítani, hogy megváltozott, ezért bízzam rá a házat a kutyákkal, szeretné befejezni a munkát, amit elvállalt, miközben én hiszterikusan azt mantráztam, hogy az kizárt dolog, megoldom, ő még egyszer be nem teszi a lábát hozzám. Végül győzött Andris, és a pillanatnyi praktikum, azzal az ígérettel, hogy a fél szemét F.-en tartja, amíg haza nem jövünk október közepén.

Így érkeztem meg Dijonba másnap este, ahol Artu és Márta vártak, hogy elmenjünk Arcenant-ba, a festői kis hegyi falucskába, ahol egy belga család pincészetében fogjuk szedni a pinot noirt meg a chardonnet. Oké, mostantól minden rendben lesz, koncentráljunk a szőlőre.