Szezon: Különös éj - elszabadult bulivonat, waldorfosok és búcsú Skóciától

Tehát összecsomagoltunk Mártával, és elhagytuk Casteltont az összes áfonyájával, kelet-európai logikájával és szorgosan gyűjtögető Uruk-hai orkjával, azzal az elhatározással, hogy keresünk valami más munkát még egy-két hétre és addig Nigelnél csövezünk, aki állítólag egy világítótoronyban lakik.

Ez a fickó tényleg egy világítótoronyban lakik.

Vagyis a hozzá tartozó gondnoklakásban. Mivel sötétedés után érkeztünk meg (Nigel kocsijával, ami továbbra is úgy tele volt zsúfolva hagszerekkel, csetreszekkel és könyvekkel, hogy szerintem nincs az a tértágító bűbáj, ami segített volna azon az autón), hallottuk, hogy a közelben zúg a tenger, és láttuk a kivilágított - amúgy használaton kívüli - tornyot. Tehát Nigel nem kummantott - és itt elmúlt a gyanakvó hátsóagyi rosszérzés, miszerint a fura cukrosbácsi azért hívott minket magához, hogy bizarr és törvénybeütköző dolgokat csináljon a mit sem sejtő kelet-európai kislányokkal.

Nigel azért hívott minket magához, mert egy megaatommenő helyen lakik, amit minél több embernek meg akar mutatni, mi meg bajban voltunk, nem volt hova mennünk, ezért ő fejben összeadta ezt a kettőt, mi meg a vendégszeretettől ellágyulva rendezkedtünk be a vendégszobába, hogy akkor mostantól itt fogunk lakni. Egy darabig. Amíg nem találunk valami munkát. Reggel két dologgal találkoztam: pazar, többmérföldes tengeri panorámával a konyhaablakból, és egy szomorú, elfeledett, talán sosem használt kotyogós kávéfőzővel.

Akkor itt egy kis kitérő. Közhely ugye, hogy a britek teáznak (Nigel útját mindenfelé elhagyott, félig Earl grey-el telt bögrék jelezték. Kis tejjel felöntve). Mi meg ugye kávézni hívjuk át azt, akibe hiába diktálnánk a pálinkát. A magyarok általános koffeinfüggését idehaza nem nagyon lehet érzékelni, de bennem akkor kezdett megfogalmazódni, hogy felénk mennyire az alapélelmiszerek közé tartozik a kávé, amikor a skótoknál hiába kerestem az alapélelmiszerek között. Volt belőle mindenféle szemes fancy luxus verzió, de olcsó, lakossági, családbarát alig. 

Vissza a toronyba. Érezzük át annak a romantikáját, hogy egy bögre gőzölgő, forró kávéval ülünk egy klasszikus belmagasságú nappaliban, az ablakból száradó ruhák és smaragdzöld gyep, a kandallóban pattogó tűz, és Nigel épp vázolja a következő napok programját, miszerint neki el kell mennie zenélni különböző pubokba, mi pedig vele tarthatnánk, persze csak ha van hozzá kedvünk. Utána körbevezet minket a torony körül, a vastag, harsogó füvön, lemászunk egy meredek lépcsőn egy pici öbölbe egészen a vízig (meredek, fekete part, vulkáni kőből, olyan, mintha egy régi várfal maradéka lenne, tele a tenger által organikusra simogatott hajlattal és barlanggal), majd vissza fel a gyepre, ahol sirályok, metsző szél és turistalátványosságnak beillő, szikrázó napsütés. Ültünk Mártával a fűben, a kezünkben egy-egy Brewdog punk ipa, alattunk száz méterrel dübörgött a tenger, és megállapítottuk, hogy elképesztően szerencsések vagyunk. Nigel boltban volt, azt mondta, megmutatja nekünk a tradícionális skót konyha néhány remek fogását, a haggist és a főt... talán paszternákot. Mi meg gondoltuk (oké, Márta gondolta), hogy viszonzásképpen vállaljuk a desszertet és leszállítunk egy rahedli palacsintát.

A megrögzött agglegény és a mikrohullámú sütő harca

Van az a vicc, amikor az angolnak salátát kell csinálnia, és nem érti, hogy lehet valamit anélkül elkészíteni, hogy bevágná a mikróba. Na most az van, hogy szerintem ez nem vicc. Nigel a világ egyik legrendesebb pasasa, és remek vendéglátó, viszont még a teának való vizet is a mikróban melegíti fel, ami nem baj, csak egy tény. A másik, hogy azt eszi, amit a konyhájában talál, és amit nem bonyolultabb elkészíteni egy tojásrántottánál - ez megintcsak nem baj, én is csak akkor főzök, ha pisztolyt tartanak a fejemhez találok valami bizarr távol keleti kaját amit azonnal ki kell próbálnom kedvem van hozzá. Ennek megfelelően amikor Nigel a haggist (tradicionális skót étek, birkaalkatrészek saját gyomorba visszatöltve - mármint a birkáéba) bevágta a mikróba, hogy ott főzze tíz perc alatt készre, még úgy voltunk vele, hogy oké, ő van otthon, ezt biztos így szokás. Viszont amikor arra lettünk figyelmesek, hogy a köretnek szánt paszternákot már legalább ötödjére indítja el a tíz perces mikrohullámú körhintán, feldobtuk, hogy nem lenne-e egyszerűbb, hovatovább gyorsabb megfőzni szerencsétlen gyökeret? Nem, nem, így mindjárt kész, csak még kell neki tíz perc. Nekem az a gyanúm, hogy közeli rokonságban állok a paszternákokkal, mert nagyjából két órán keresztül kellett neki még tíz perc, hogy elkészüljön. Közben odaégett és telefüstölte a lakást - amit amúgy nem is tudtam, hogy a mikrós témák tudnak. Mármint, odaégetni dolgokat. Ha én csinálom, általában ilyen szottyós szutymák ül le a megmelegített cucc aljára, amit jóerzésű ember nem eszik meg.

Na de vissza a vacsorához. Nigel felteszem sokkolni akart minket a haggissal, megkérdezte, hogy ízlik-e, aztán elmesélte hogy ez bizony a birka gyomra, benne mindenféle finom belsőséggel, mi meg teleszájjal, lelkesen bólogattunk, hogy igen, igen, mi is csináljuk, csak mi a malac vékonybelébe töltjük vissza a jószágot, némi vér társaságában. Nem szándékosan, de azt hiszem mi nyertünk. A haggis pedig rendkívül finom, te aki most olvasod ezeket a sorokat, ha arra jársz (és eszel húst), a húsos pite, a brewdog punk ipa, a cullen skink és az ecetes chips mellett mindenképpen próbálj rá a haggisra.

Úristen, én most veszem észre, hogy baromi éhes vagyok. Kajaszünet, pillanat és folytatom.

Aztán az este további részében sztoriztunk, vicceket meséltünk, és eljött a pillanat, amikor valamiért youtube videókat kezdtünk el mutogatni egymásnak régi vígjátéksorozatokról, és megállapítottuk, hogy a skót (khm... angol) és a magyar humor úgy hasonlít egymásra, mint a haggis a véres hurkára.

"Tudod, luxus, hogy ennyi mindent csinálunk, és nem mutatjuk meg senkinek."

Ezt Márta mondta valamivel később. Ketten ültünk a nappaliban, a kandalló mellett (és ellenálltunk a pavlovi reflexnek, hogy elkezdjünk szalonnát sütni a pofás kis nyílt tűz fölött). 
- Oké, - mondtam, - de hogyan foglalnád össze azt a rakás dolgot, amit csinálunk?
- Mondjuk egy weboldalban. Mert jó a szezon, meg minden, kell a kaland, ezt aláírom, de ez a pofáraesés itt Castletonban lehet ám, hogy jelzés, hogy ideje lenne végre a szakmánkból megélni. Olyasmit csinálni, amihez értünk. Vagy legalább megmutatni az embereknek, hogy hé, helló, van itt két ilyen színes tyúk, aki nem csak arra jó, hogy kurvagyorsan leszedi az epredet meg az áfonyádat. Mármint... hányan tudják a közvetlen barátainkon kívűl, hogy regényt írunk, hogy képregényt csinálunk, hogy te gyapjúzol, meséket írsz, én meg festek, rajzolok, ezeknek mind semmi értelmük nincs ha senki sem tud róluk!
- Oké. Igaz. Hogy csináljuk?

Akkor még az volt a terv, (mivel a legtöbb projektünk közös) hogy egy nagy weboldalon foglalunk össze mindent. Három szekció van, amit én csinálok, amit ő, meg amit együtt. Elkezdtük kidolgozni, egy nagy, bonyolult és komplex weboldal lett belőle, amit aztán hozzáértő ismerősök nagyon nagyon drágáért raktak volna össze nekünk. Akkor megpróbáltuk máshogy: heteket töltöttem különbözö ingyenes weboldalszerkesztő felületeken, de az istennek nem sikerül kisakkozni belőlük, amire nekünk szükségünk volt. Úgyhogy elengedtük az egészet a francba. Ennek a nagy, színes, mindent átfogó weboldalnak a két kicsi ága lett a Borsó a zsebben, és a Gyurcirajz ahol külön-külön, de azért csak megmutatjuk, hogy mivel is foglalkozunk. Nekem hatalmas dolog, hogy végre megvan a fórum, ahol megosztjuk a munkáinkat, és talán még hatalmasabb, hogy ennyi pozitív visszajelzést kapunk mindketten (és itt sem ússzátok meg, fogok írni a képregényről, amin dolgozunk, mert a mindennapjaim szerves részét képezi, és itt ugye pont a mindennapjaimról írok).

De vissza a világítótoronyba, ahol se én, se Márta nem tudunk semmit arról, hogy mi lesz két évvel később, nagy terveket szövünk egy grandiózus weboldalról, ami mindennel is foglalkozik, és megfogalmazódik bennünk (bennem mindenképpen, Mártában lehet, hogy hamarabb is ott volt), hogy átlépem az extraintrovertált árnyékom és megmutatom a világnak, hogy ki is vagyok én és mivel is foglalkozom.

Bárhova mész a világban, előbb-utóbb egy waldorf iskolában találod magad.

Aki ismer minket, tudja, hogy Mártával a Kispesti Waldorfban végeztünk. Aki nem ismer, annak coming out: Waldorfosok vagyunk.

(Igen, tudunk olvasni. Nem, tényleg nincsenek osztályzatok. Igen, számolni is tudunk. Igen, ad érettségit. Nem, ez nem egy szekta, de tény, hogy minden iskolai ünnepünk indokolatlanul piromán, és kívülről valóban furcsa és érthetetlen lehet, hogy miért zavarunk végig elsősöket éjszaka a suli sötét folyosóján egy fakarddal a kezükben, hogy aztán egy sárkánynak öltözött apuka megtámadja őket. Nemtom... akartok waldorfos posztot?)

Akkor már egy ideje az volt a rendszer, hogy nap közben ellébecoltunk Mártával a torony körül a tengerparton, Nigel szundikált, aztán ebéd magasságában felébredt, felnyalábolt minket és elvitt valahova, ahol általában estig zenéltünk. Itt már úgy mutatott be minket, mint Magyarország két legtehetségesebb népdalénekesét. Mi még fél kézzel, bágyadtan próbáltunk munkát találni magunknak, de valójában már elfogadtuk, hogy ez most nem jött össze, foglaltunk egy repjegyet haza, és eldöntöttük, hogy akkor most ez lesz a nyaralás.
- Ez egy bentlakásos iskola, rengeteg korosztály jár ide tanulni és ez a szokásos évi jótékonysági bulijuk. - mondta Nigel, miközben épp Aberdeen-külső felé vettük az irányt. - Ha szeretnétek, csatlakozhattok, ott leszünk a Melting Pottal, vagy csak élvezhetitek a kertet, nagyon szép minden.
(A Meltig pot Nigel zenekara. Több száz tagja van, világszerte mindenhol, és az a koncepciója, hogy a tagok random helyen random időben összegyűlnek zenélni - persze nem mindenki, hanem aki ott van, ráér, és kedve van hozzá. Hagyományos értelemben véve talán nem is zenekar, inkább esemény, ahol mindenki megosztja a többiekkel, amit szeretne.)

De térjünk vissza az iskolára, ami egy erdőben állt, messze mindentől, és tényleg nagyon szép volt. Az alaprajza, amennyire meg tudtam ítélni, kerekded, és már az aulában elfogott egy furcsa érzés. 

- Márta... te is érzed?
- Igen. Faragott, fa lambéria, pasztellszínű, óriási spirálminta a falakon, rengeteg növény...
- Mécsesek kis, faragott mécsesrartókban, gyapjúképek, selyemkendők és... 
- ...az ott egy Rudolf Steiner portré. 
- Ez egy Waldorf iskola.
- Tesó. Ilyen nincs.

Ott álltunk Waldorfországban. Ugyan rengeteget kritizáltuk azóta az iskolánkat (főleg fiatal egyetemistaként), most mégis olyan érzésem volt, mint amikor elmegyek a régimódi, sokat bírált nagymamámhoz, aki sárkánysütivel vár (aki waldis azt hiszem, tudja, mi az a ciánízű, kollektív trauma, amiről beszélek), hozza a nemezelt mamuszomat, leülünk kötögetni, és érzem, hogy hazaérkeztem.

Na, pont ilyen volt ott lenni az Aberdeeni Rudolf Steiner Schoolban.

"Kilinis íj."

Összesen két hetet töltöttünk végül Nigelnél a világítótoronyban, és két sztori van még, amit szeretnék kiemelni, aztán hazamegyünk.

Valahol Aberdeenben zenéltünk egy pubban (marha nehezen szoktam meg, hogy arrafelé tényleg teljesen normális, hogy ülsz egy friss és harmatos pint sör fölött, aztán minden átmenet nélkül nyolc önjelölt Celtic Woman csapatja a füledbe a tündefoxtrottot). Szóval egészen zárásig húztuk a nótát, aztán a sötét és üres pub előtt még majdnem egy órát beszélgettünk Nigel barátaival - a fő téma nyilván az volt, hogy kik is vagyunk mi, milyen is az a messzi Magyarország, meg persze hogy tetszik Skócia. Ekkor állt elő Steven (civilben vámellenőr a Glasglowi reptéren) a kicsit szégyenlős kérdéssel, miszerint az ő nagypapája magyar volt, és a nagypapának volt két kedvenc nótája, amit mindig énekelt, viszont a nagypapa már nem él, és Steven sehogy sem találja ezeket a dalokat.

- Annyira emlékszem, hogy "kilinis íj". Ez biztosan benne volt. Annyi népdalt tudtok, biztos ismeritek ezt is.

Kilinis íj. Fogalmunk se volt. Aztán az emlékeim mélyéről feltört, mint a gejzír az általános iskola egyik nyáriszünete, ahogy a tévében délelőtt adott Csinibabának a dalait veszem fel nagy műgonddal, anyám diktafonját a tévé hangszórójához szorítva, reménykedve, hogy egy családtag se fog belebeszélni.

- Különös éjszaka volt, csak miénk volt a sziget! - énekeltem rekedten és hamisan, és Steven már nyújtotta is a telefonját, igen, ez az, elő tudom-e varázsolni a youtube-ról?

Elő tudtam. A másik dalt nem ismertem, de azzal az előnnyel, hogy mi tudtuk, hogy kell írni, semmi perc alatt megtaláltuk Steven nagypapájának kedvenc dalait.

A másik, amit még el szeretnék mesélni, az Edinburgh-i művészeti fesztivál volt. Nigel elvitt minket az utolsó napra, és egy kifejezetten régimódi kocsma legalsó termében kötöttünk ki, ahol egy kimondottan életunt fiatal lány moderálta a free jam sessiont. Ennek megintcsak az a lényege, hogy aki szeretne, énekel, a többiek örülnek neki, aztán körbemegy egy persely amiből mindenki, aki énekelt, kap egy-egy sört. Mártával akkor már rutinosak voltunk, konkrét népdalfüzéreket kötöttünk egymáshoz és adtunk elő magabiztosan, a skótok pedig a csillárról hintáztak, annyira tetszett nekik az egzotikus magyar-ukrán-cigány hangzásvilág. Oké, mindenki, mindig, mindentől a csilláron hintázott, akkora bulihangulat volt. Imádtam.

Viszont az este folyamán eljött a pillanat, amikor, mint minden rocksztárnak, nekem is el kellett mennem pisilni. A mosdóban a tükörnél egy vagány, hetven körüli néni rúzsozta magát, ocelotmintás cicanadrágban. Bevonultam egy fülkébe.

- Tudod, mit kéne most elénekelni? - kérdezte a néni, és mire szólhattam volna, hogy csak egy pillanat, és lehet számot kérni, már meg is válaszolta a kérdését: - A himnuszt. Azt kéne most elénekelni.

Közbe akartam vetni, hogy én ugyan nem tudom a skót himnuszt, de megpróbálhatjuk, amikor a néni rákezdett:

- Flower of Scotland...

Nem volt mit tenni. A néni teli tüdőből énekelte a himnuszt, én meg pisiltem. Úgy döntöttem, legyen akármekkora parasztság, én most bizony nem állok fel. Amikor végeztem, jött a következő dilemma: a néni még mindig a himnuszt énekelte, nekem viszont le kellett volna húzni a vécét. Oké, ez már oltári tahóság lenne, pláne egy lelkes (és feltehetően részeg) lokálpatriótával szemben, úgyhogy inkább vártam, hátha abbahagyja.

Nem hagyta abba.

Annyira sokáig nem hagyta abba, hogy én már gyanút fogtam, hogy ez talán már nem is a himnusz.

Aztán az egyre kásásabb óbégatásból kivettem pár foszlányt, miszerint meg kell óvnunk a Földanyát, a gyermekeinket és nőket.

Ekkor döntöttem úgy, hogy öblítek és kiosonok a néni mögött, aki akkor már teljesen átszellemülve kiabált a tükörképével.

Még az ajtóban megállítottam egy lányt, hogy ha nem sürgős, én várnék egy kicsit. A lány hallotta, hogy bent kiabálnak.

- Baj van?

- Nem, egy hölgy kiabál a tükörrel.

- A hölgy ocelotmintás cicanadrágban?

- Igen.

- Akkor még várok egy kicsit. Köszi.

Hajnali négykor lett vége a bulinak. Nigel még utána hazavezetett (szolíd párszáz kilómétert), ájulásszerűen aludtunk pár órát, aztán a következő hajnalon indultunk vissza a Glasglowi reptérre, onnan (néhány üvöltő csecsemővel a fedélzeten) haza.
Castleton és az áfonya ugyan nem jött be, de Skócia nagyon.