Tehát Skóciában dolgozunk egy farmon egy csapat Uruk-hai társaságában, vészesen fogyó lelkesedéssel, miközben új, autentikus barátokra leltünk.
Az előző bejegyzésem alatt kaptam néhány kérdést, aminek nagyon örültem, és arra gondoltam, hogy itt is válaszolok rá.
Tényleg olyan gyönyörű-e Skócia, mint a tévében? Én sajnos nem tudom, hogy a tévében milyen, de élőben olyan gyönyörű volt, mintha tökéletesre photoshoppolt windows hátterek előtt sétálnánk mindenhova. A keleti parton voltunk, szóval a táj inkább dombos meg buckás volt, vastag, hihetetlenül zöld mezőkkel, lélekszaggató, grandiózus térrel, vágtázó, vastag felhőkkel, és kicsi, vadregényes erdőfoltokkal. A tengerpart meredek, fekete sziklás, embertelenül holdbéli és egyértelműen kísértetjárta.
Fúj-e a szél? Igen. Mindig, minden irányból, minden fokozatával, egyszerre. Nekem akkor talán egy centis volt a hajam, ennek megfelelően turbánban vagy kendővel a fejemen mászkáltam mindenhova.
Sok-e a birka? Rengeteg. Legalábbis a Castleton körüli tanyákon (meg később a Todheadi világítótoronynál) mindenhol is birkák legelésztek a szélben. A füvet éppen ezért nem nagyon kaszálják, legeltetik, kivéve a farmházak körüli cuki, színes virágos kicsi kerteket. Ott kétnaponta füvet nyírnak, amitől olyan golfgyep van mindenhol, hogy én nem mernék rálépni, nehogy elrontsam.
Láttunk-e Skóciai Henge-t? Nem. Sőt, ki kellett gugliznom, hogy az micsoda. Márta idén tavasszal látott Írországban, de nem tudtuk, hogy ez a neve, ő tündérerődnek hívta.
Tényleg nem lehet érteni, hogy mit mondanak? Volt, akinek egy szavát se értettük. Nigel szerencsére nagyjából a sztenderd angolt beszélte, az átlag skót akcentust meg két-három nap alatt meg tudtuk szokni. Amúgy egy kicsit hasonlít a magyarra, mert pörgetik az R-eket, viszont a T-ket meg valamiért átugorják. Talán ez a legmarkánsabb.
Meg úgy általában jó arcok-e? A legjobbak. A farmerek elég sóherek, ha pénzről van szó, de minden másban oltáriak. Kedvesek, nyitottak, vendégszeretőek, szeretnek beszélgetni, és kíváncsiak ránk, gazdasági migránsokra. Volt olyan sofőr (Stonehaven-be stoppoltunk), aki csak félútig vitt minket, mert ment misére. A mise után viszont visszament értünk, és lefurikázott Stonehavenig, azt mondta, látta a felhőket, és nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy csak úgy otthagyott minket (mi a mise alatt megcsodáltuk a helyi arborétumot, és épp indultunk stoppolni, amikor az úriember felvett minket). Szóval jófejek. Nagyon.
Amikor előadtuk Nigelnek, hogy micsoda Kafkai káosz van a farm kommunikációja körül, és már egy hete dolgozunk úgy, hogy senki sem tudta nekünk elmagyarázni, hogy akkor most teljesítmény vagy órabérben vagyunk-e, mennyit fogunk kapni, a heti ötvenkét fontot fejenként vagy karavanonkét vonják le a lakhatásért (fejenként. Erre azonnali valaszt kaptam), mennyi az az órabér, meddig tart a betanulásunk, és mi az istenverte átok az a gazubov?! - Nigel, a türelmes és szocialisan érzékeny úriember félreállt a kocsival és minden átmenet nélkül elkezdte ütni a kormányt, és kiabált, hogy "Nem, nem, nem! Ilyen Skóciában nem fordulhat elő! Titeket így nem dolgoztathatnak! Ez modernkori rabszolgatartás, azonnal el kell jönnötök a farmról!"
Azt már el se meséltük neki, mi volt, amikor a kérdéseinket tételesen felírva bementünk az irodára válaszokért.
- Menjetek a supervisorotokhoz! Ezekben a kérdésekben ő az illetékes. - mondta a hölgy az irodán.
- Igen, ez a következő kérdésünk, ki a supervizorunk?
- Még nincs supervisorotok.
- Akkor kitől kérdezhetnénk meg ezeket?
- A supervisorotoktól.
A Casteltoni logikát nem lehetett csak úgy kikezdeni.
Nigel mindenesetre felajanlotta, hogy ha bármi van, a világítótoronyban, ahol lakik, tud nekünk szállást adni egy-két hétig. Eltettük B tervnek, nem akartunk a terhére lenni, elég jófejség volt tőle, hogy zenélni hurcolt minket mindenhova.
Ének az esőben
Tíz napja dolgoztunk Mordorban, amikor egy kedves, a szokottnál is esősebb szombati napon egy vékony kis fickó várt minket a mosodánál. Ő a supervisor, és most kövessük, mondta. Ez remek, feleltük, vártunk mint a messiást, akkor talán el is magyarázhatnád, hogy működik a fizetési rendszer ezen a helyen. Ja, nem ő annyira nem tud angolul, meg nem is ő az igazi supervisor, ő csak ma jött. Ő a málnaszedők supervisora, de senki más nem ért rá. Elfogadtuk. Ha a boldog sajtkészítők hamis supervisora jön, azt is elfogadjuk.
Két óra szedés után összeterelt minket, és a szemerkélő esőben lehajtott egy tizenöt fős kisbuszhoz. Mivel mi negyvenen voltunk, gondoltuk Mártával, biztos jön majd másik busz, hogy elférjünk.
Nem jött. Az irodán úgy gondolták, nekünk elég ez is.
Felpréselődtünk az orkokkal a Mumbai expresszre, és kellemes másfél órácskát zötykölődtünk a földek között. Egy fenyőerdő mellett szálltunk le, ahol amúgy ízletesnek tűnő tinoru növekedett elképesztő mennyiségű ürülék között. Nem szedtük le. Megkerestük a trolikat, a nagy rekeszes műanyag ládákat, és nekiindultunk. Végtelen alma és málnafólia meg néhány játékos kiscsikó mellett vánszorogtunk. Akkor már rendesen esett, sár volt, a trolik meg pokoli nehezek, így sétáltunk egy szolid órácskát. Akkor megérkeztünk egy egészen friss áfonyaültetvényhez: az alig egy éves csemetécskék friss zölden nyújtózkodtak, laikus nem gondolta volna róluk, hogy néhány év múlva agresszív, koszos bukszusokként fogják vegzálni az egyszeri szezonmunkást. Addig viszont áfonya sem terem rajtuk.
A supervisor tanácstalanul körbenézett:
- Itt nincs is áfonya.
- Nincs bizony. - mondtuk mi.
- Akkor rossz irányba mentünk. - mondta a supervisor. - Megebédelünk, utána vissza oda, ahol leszálltunk a buszról, és akkor a másik irányba van az áfonya.
Visszamentünk. Kicsit még esett, de az már igazán nem szamított, engem az érdekelt, hogy hogyan lehetne kicselezni a Mumbai expresszt és valami más módon visszajutni a farmra.
Nem lehetett kicselezni. Nekünk már nagyon elegünk volt.
Az igazi supervisor eljövetele
Aztán megjelent az igazi supervisorunk, aki elmondta, hogy eddig voltunk órabérben, mostantól meg teljesítményben leszünk és kész, ennyire egyszerű, ezen kár volt feszülni. A teljesítménybér pedig azt jelenti, hogy ő minden nap nagyjából egy órával munkakezdés után megállapít egy kilónkénti árat az áfonyára, amennyiért aznap szedjük. Ezt pedig úgy számolja ki, hogy fogja az egyik áfonyaszedő által egy óra alatt leszedett áfonya mennyiségét, azért az egész eszcájgért ad 8.5 fontot (azaz a minimálbért) majd az egészet visszaosztja az áfonyára, hogy megtudja, egy kiló áfonya mennyit ér aznap. Pofon egyszerű, nem is érti, mit nem lehetett ezen érteni eddig. Ne gondolkodjunk, ez nekünk így jó, ha sok az áfonya gyorsak vagyunk és hamar összejön a pénz, ha kevés, akkor meg többet adnak érte, na, tessék visszamenni szépen a bokrok közé dolgozni, mielőtt jön valaki és meglátja, hogy nem dolgozunk.
Két napig küzdöttünk Mártával, hogy legalább 50 fontot le tudjunk szedni egy nap kilenc óra munkával.
- De bakker! - Márta egy különösen mocskos, penészes bokorról próbálta lecsipegetni a használható szemeket. - Most vagy órabérben vagyunk, és akkor itt tarthatnak, meg hajthatnak minket kilenc órában, de akkor ki kell fizetniük a minimálbért, vagy teljesítménybérben vagyunk, akkor viszont nem szabhatják meg, hogy milyen tempóban dolgozunk, és annyi szünetet tartunk ahányat csak akarunk!
Bologattam. Én ekkor már feladtam a küzdelmet a rothadó, gombás áfonyabokorral, ezért csak álltam előtte, és ha jött valaki, elkezdtem simogatni az ágakat, mintha dolgoznék (olyan offenzív cselekedetekre, mint szedés, nem vetemedtem volna. Egy kicsit féltem attól a rusnya jószágtól.)
- Te... - az agyamban lévő kicsi, folyamatosan számításokat végző, kombinációkat próbálgató manó befejezte a munkát és elkezdte köpni magából a papírt, rajta a végeredménnyel. - Tesó, ez nem teljesítménybér, hanem átbaszás. Figyi: kevés az áfonya, ezért mondjuk kilójáért kapunk két fontot, a főniék meg kilóját ötért adják tovább. Nekik ez három font nyereség, mi meg dolgozunk egy csomót, mire megvan a három font, azaz az egy kiló. Ez eddig oké. Aztán berobban a szezon, mindenhol is áfonya van. Mi ötven centet kapunk kilójáért, gyorsan össze is jön. Mi látszólag ugyanott vagyunk: keveset dolgozunk, mire megvan az egy kiló, de hatszor annyit, hogy meglegyen a három font. Lehet, hogy ugyanúgy megvan egy óra alatt, de több kalóriát égetünk el a mozgással. Namost a főniék, mivel szupermarketeknek árulnak, ugyanannyiért adják tovább, ugyanúgy öt fontért. Nekik ezen már négy és fél font nyereség van, mi meg ugyanott tartunk, csak többet dolgoztunk és gyorsabban. Ez csak nekik éri meg, nekünk nem.
- Bakker.
Ezek után nem sokkal felfedeztük, hogy a supervisor az egy kiló áfonya árát minden nap a leggyorsabb szedőhöz igazítja. Tehát aki először viszi ki a dobozait egy óra után, na, az ő teljesítménye a minimálbér. A többiek kevesebbet kapnak. Itt már határozottan elegünk volt Castletonból és az összes rafkós ügyintézőből és csörtető, hangos Uruk-hai orkból.
Matematikusok harca
Aztán megkaptuk a fizunkat. Kevés volt, nem nagyon kevés, csak pont annyival kevesebb, hogy úgy érezzük ez az egész Mordorosdi-áfonyásdi már nem éri meg nekünk. Látni akartuk, hogy mégis miért kaptunk kétharmad annyit, mint amennyire számítottunk. Kértük a payslipet. A fizetési kivonatot, hogy melyik nap mennyit kerestünk. Ők ilyet még nem hallottak. Nem baj, van ilyen, úgyhogy kérjük. Húsz percet várakoztattak az üvegablak előtt (hohó, gondoltam, ti nem tudjátok, hogy voltam én már Kulturális Közfoglalkoztatott, és sehol sem vagytok egy fizetést adni nem akaró, harcra kész és ádáz Magyar Államkincstárhoz képest!), aztán közölték, hogy PDF-ben átküldték az e-mail címünkre. Negyed órán belül megint ott voltam, hogy legyenek kedvesek megadni a kódot is, mert így sajnos nem férünk hozzá. Majd, hogy legyenek már olyan haverok, hogy egy működő kódot adnak. Aztán, hogy miért szerepel a papíron, hogy négy-öt órákat dolgoztam, amikor ez nem igaz, ott voltam mind a kilencet?
- Azért, - mondta az ügyintéző hölgy - mert minimálbérben vannak bejelentve, ezért a leszedett áfonya árából visszaszámoljuk, hogy az hány óra munkát érne, ha órabérben dolgozna, és azt tüntetjük fel.
Tudom, mit érzel, kitartó olvasóm. Románia összes unatkozó matematikusa és matektanára ott dolgozott Castletonban. Elképzeltem, ahogy az ügyintéző hölgy hazamegy a jobb markában harminc, a bal markában tizenöt almát tartó férjéhez (kérdés: hány alma van a kedves férjnél?), elvesz tőle négyet (kérdés: és most hány maradt?), majd bemegy fürdővizet engedni, de nem dugja be a kádat (a kád két óra alatt telik meg vízzel, és fél óra alatt ürül ki. Kérdés: meddig ül ott a hölgy, mire felfedezi, hogy ez rohadtul nem produktív így?)
Ezek után még megkérdeztem, hogy az esőben sétálós mutatvány (ahol ezek szerint még órabérben voltunk) miért ért öt és fél bejelentett órát? Én totál tíz pontosra értékeltem magunkat, szerintem jók voltunk.
- Azért, mert abban a három és fél órában nem dolgoztak.
Azt hiszem, itt törhetett el bennem valami.
- Nem. Valóban nem. De azt sem állíthatjuk, hogy puszta jókedvből és vidámságból sétáltunk fel-alá az esőben, majd utaztunk negyvenen egy tizenöt személyre tervezett buszon. Mi próbáltuk a munkánkat végezni, és a maguk szervezetlenségén és kompetenciahiányán múlt, hogy ez nem sikerült nekünk. Én úgy gondolom, hogy az lenne fair, ha ezt a pénzt mégis odaadnák nekünk.
- Ez nem így működik.
- Romániában, meg Bulgáriában, meg Mordorban lehet, hogy nem így működik. De ez Skócia. Szeretnék felmondani. És a barátnőm is.
Csak volt értelme elmondani a Dekameront abban a pubban, sosem beszéltem ilyen szépen és választékosan angolul.
Ezek után Nigel összecsomagolt minket és elvitt a Todhead nevű, használaton kívüli világítótoronyhoz, ahol lakott. És mi újra embernek éreztük magunkat. Kultúrembernek.
(folyt. köv.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése