Kognitív torzítás avagy a tudat határai (A NemArt fesztivál irodalmi programjára)

(A szöveg eredetileg az első NemArt fesztivál "Nem Illik" című irodalmi dzsemboriján került felolvasásra)

A kognitív torzítás az a jól körülírt pszichológiai jelenség, ami meghatározza, hogy mit tudunk elképzelni a világról, és mit nem. Nem azonos az értékrenddel; ha történelmi példával akarunk élni, az amerikai őslakos indiánok tapasztalhatták meg a kognitív torzítást, amikor a spanyol hódítók vitorláit dagadó felhőként értelmezték, mert sosem láttak még vitorlás hajót. Illetve mi magunk is a kognitív torzítás áldozataivá válhatunk, ha minden további nélkül elhisszük ezt a történetet (hiszen most egy hölgy komoly hangon felolvassa, és talán láttuk is megosztva facebookon valahol). Inkább tegyük fel a kérdést magunknak, hogy mégis melyik spanyol konkvisztádornak volt annyi újságírói intenciója, hogy megkérdezze az őslakosokat, mire gondoltak, amikor meglátták a Santa Mariát. 

Hasonló elven működik az is, hogy a közmegegyezés szerint mit illik és mit nem, a társadalmi konvenciók olyan mélységéig, hogy az már akadályozhatja az egyént, vagy megfoszthatja a komforttól.

Ilyetén elvek mentén felbuzdulva úgy döntöttem, veszek egy vibrátort.

Az elhatározás után egyből jött az első akadály: azt mégis, hogy? Erre nincsenek adekvát társadalmi konvenciók, anyámat meg mégse hívhatom fel vele. Az, hogy csak úgy besétálok egy erre szakosodott boltba, ki volt zárva - szeretek beruházás előtt tájékozódni, boltba járni pedig nem. 

Úgyhogy megrendeltem online. Ez idáig egy egészen hétköznapi történet, szóra se lenne érdemes. 

Ahogy az sem, hogy hány adathalász weboldalon kellett keresztül vágnom, mire találtam egy valódi szexshopot. Kezdtem úgy érezni magam, mint Umberto Eco, a Milánói egyetem akkor már deresedő halántékú szemiotika professzora, aki a kilencvenes évek végének egy magányos estéjén úgy döntött, hogy akkor ő most pornót fog nézni az interneten, mert állítólag tele van vele. És nem talált, tapasztalatait pedig rövid tárcában írta meg. Mindig felnéztem Ecóra és reméltem, hogy egyszer lesz bennünk valami közös - bár vele ellentétben én sikerrel jártam. 

Még az se feltétlenül érdemelne külön novellát, ahogy vártam a csomagot, és reméltem, hogy a gyártó ígérete szerint tényleg nem lesz hatalmas betűkkel ráírva, hogy “Clitoris Destroyer 2000”. A csomag természetesen akkor érkezett, amikor nálam valaki munkagéppel dolgozott, majd a munkakgép elromlott, ezért megszerelni érkezett még egy fő, közben váratlanul betoppant plusz egy barátom kávézni, aki hozta magával a barátját (ez eddig négy személy plusz áfa), és én Murphire alapozva már felkészültem további váratlan szemtanúkra (a fejemben minden belépő személynél egy amerikai sitcomból kivágott konzerv nevetés hangzik fel a háttérben), de csak a futár érkezett. Ezek után szinte csalódott voltam, hogy a csomag tényleg jelöletlenül érkezett (az elképzelt amerikai sitcom csalódott konzervsóhaja).

Na de ez mind eddig nagyon hétköznapi történet, mindenkivel megesik. 

Viszont, ahogy magamra maradtam és kibontottam az eszközt, hogy megszemléljem, rájöttem, hogy baj van. Hiába töltöttem föl, nem tudom, hogyan kell bekapcsolni. A valószínűségszámítás alapján minél több változó van egy egyenletben, annál több kombinációt kapunk, tehát annál több hibalehetőséget, és annál kisebb az esélye annak, hogy eltaláljuk a helyes megfejtést. Ez a lényege a lottónak, túl sok változó, tehát kombináció; elenyésző esély a lottó ötösre. 

Bezzeg én beértem volna egy használható vibrátorral is. Az eszközön egy darab gomb volt - tehát a változók száma és a lehetséges megoldásoké is egy. Ami viszont nem reagált. Semmire. Sehogy. 

Közben a körülöttem szaglászó kutyák egyre fogyó türelemmel várták, hogy mikor adom oda nekik a játékot, ami pontosan olyan szagú és anyagú, mint a gumikakas, amit széttéptek (emlékszünk a kognitív torzításra? Jegyzet magamnak: a kutyák is csinálják).

És akkor valahogy mégis életre kelt és rezegni kezdett. A kutyák örültek, lám a gumikakas helyett most valami sokkal izgalmasabbat kapnak (a képzeletbeli sitcom közönség bátortalanul nevetgél). 

Mivel mindent szeretek empirikusan megvizsgálni, ezért úgy döntöttem, hogy rendeltetésszerűen akkor fogom használni, ha már biztonsággal ki és be tudom kapcsolni a vizsgálat tárgyát. 

Viszont ahogy bekapcsolni nem tudtam, úgy kikapcsolni se. Úgyhogy vártam. A kutyák is vártak. A telefonom nem várt, az megcsörrent (lábjegyzet: a vibrátorok hangosak, tolakodóak, mint a flexelő szomszéd szombat reggel). A kanapéra hajítottam a rezgő eszközt (nem a telefont), a kutyák utána (apportírozás (def.): te eldobod a botot/ladbát/frissen vásárolt és lehetőleg drága szexjátékot, a kutya pedig visszahozza). Az eszköz után vetődtem, sikerült mindenki más előtt megszereznem, lefojtottam egy parnával és felvettem a telefont (“Haló, szia, igen, itt minden rendben, ne haragudj, nem tudod hogy kell kikapcsolni egy vibrátort?” - nem, az ember ilyet nyilván nem mond. Vannak dolgok, amiket csak nem lehet, nem illik megkérdezni. Helyette beszélgessünk az időjárásról - és így futnak el mellettünk az igazán fontos kérdések és válaszok). 

Végül sikerült valahogy leállásra bírni az eszközt. Megpróbáltam újra bekapcsolni. Semmi. Aztán mégis, ja, nem, mégse. Kifejezetten csalódott voltam. Elvégre itt az lenne a cél, hogy nem kell találgatni, udvarolni, hogy aztán mégis inkább fájjon a feje. Megoldás kellett. 

Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy környezettudatosságból olvasom telefonról a szövegeimet, ahelyett, hogy kinyomtatnám. Pedig a valóság az, hogy néha arról is megfeledkezem hogy egyek, nemhogy olyan prakrikus dolgokat elintézzek időben, mint egy nyomtatás. A telefonom legalább mindig nálam van. 

Ugyanígy nem hozok környezettudatos döntéseket (praktikus döntéseket hozok: például most rendeltem egy szilikon bizbaszt kínából, ami egyenlőre csak biz de nem basz). Ugyanígy nincs klíma szorongásom se.

Millenial vagyok, nekem szociális szorongásom van. Ez egy kevésbé trendi szorongás, de hát kinek mit intézett a pszichológusa. 

A szociális szorongásnak pedig vannak olyan mellékhatásai, hogy nem kérek segítséget, inkább elolvasom a használati utasítást, esetleg nézek néhány tutorial videót a youtube-on.

Azonban a használati utasítás olyan, mint a könyvtárak elfeledett sarkai: görögül van, nem olvassák. 

Esetleg olyan, mint a német filozófia, amit olvasnak, csak a manifesztum, mint olyan nem illeszkedik a róla kialakított definícióhoz.

Kantnak biztosan nem volt gondja nem működő vibrátorral mint olyannal, és ha volt is, biztosan nem beszélt róla, mint olyanról. Tanácsot (mint olyant) pedig végképp nem kért.

Kant, úgy éreztem, a helyzetben (mint oly sokszkor) sajnos nem segítség.

Vissza a tárgyhoz. A dobozban semmilyen használati útmutató nem volt. Vajon a XXI. század, ami annyi alapvető értéket megkérdőjelezett már, miért gondolja magától értetődőnek, hogy pont a szex lesz az, amihez mindenki ért? (Az, hogy művelik nem jelent semmit, hiszen egy madarat se láttam még, aki ornitológus lett volna.)

Hiába túrtam fel az internetet használati útmutatóért. Tanácstalan voltam. Na de milyen Szex és New Yorkon nevelkedett millenial az, aki nem meri megkérdezni? 

Akár illik akár nem.

Úgyhogy levelet írtam a forgalamzónak, hogy legyenek olyan úriak, hogy mellékelnek nekem egy írásos tájékoztatót arról, hogy mégis hogy kell ebbe a kis szilikon mütyűrbe életet lehelni? Mert ha kedve tartja, bekapcsol, és ha szerencsém van, kikapcsol, de ebben az esetben pont az lenne a cél, hogy nem kell órákon keresztül udvarolni, utána meg hosszú perceken keresztül lelket (gombot) masszírozni. 

A valószínűségszámításnál tartottunk: ha egy eszközön egy gomb van, akkor csak egyféle sorrendben lehet megnyomni (jegyzetelj Móricka, mert ez egy szöveges feladat). Azonban azt az egy gombot végtelenszer meg lehet nyomni, végtelen variációjú ritmusban. A bolt ügyfélszolgálatosa megírta, hogy ha nem selejtes az eszköz, akkor a helyes kombináció az egy hosszú, egy rövid. Egy tá és egy ti. 

Hogy miért beszélek minderről? Mert a kognitív torzítás hatására vannak dolgok, amik csak nem illeszkednek a fejünkben egymáshoz, ezért még ha úgy is van, nem illik róla beszélni. Nem illik szóba hozni. Meg kell maradni abban a dimenzióban, ami az énképünk optimális formája, különben olyan pletykák kapnak szárnyra, minthogy hét kiskorú testvért rejtegetek a pincében, sőt, magam is kiskorú vagyok, akit gyermekvédelmi támogatásért cserébe dolgoztatnak ismeretlen helyen. Mert valaki látott valamit, amit csak egyféleképpen tudott értelmezni. És ami az én valóságomban képtelenség, neki az egyetlen lehetséges megoldás.

Azonban a világ messze összetettebb annál, mint amilyennek ismerjük, ahogy az emberek is sokkal többek annál, mint amilyennek ismerjük őket. Épp csak nem beszélnek róla. Mert nem illik. Nem szokás. Mit gondolnának. 

Tény, hogy nincs hatásunk arra, hogy ki mit gondol rólunk. Például egy nagyobb összeget tennék rá, hogy ugyan emlegettem  Ecót, Kantot, valószínűségszámítást és kognitív torzítást, önök jó eséllyel mégis arra fognak emlékezni, hogy volt itt egy nő, aki vett egy vibrátort, amit nem tudott bekapcsolni. És ez valahol rendben van, hiszen én jöttem ide és beszéltem pont erről. Azonban ha legközelebb teszem azt a germán és görög mitológia kapcsolódási pontjairól vagy az egyes népmesék kultúránként eltérő értelmezéséről szeretnék beszélni, kérem, ne várja senki, hogy legyen benne vibrátor. Nem minden a szexről szól.

Ja, igen és: sikerült bekapcsolnom. Működik.