Szezon: Áfonya, Uruk-hai orkok, hobbitkák és egy kedves fickó, aki zenélni furikázott minket.

Skócia, te csodás! A hely ami után soha többé nem fogod tudni, melyik irányból támadnak az autók, a whiskey-kóla se lesz többé ugyanaz, és megérted, hogy Nagy-Britanniában miért központi téma az időjárás.

Mielőtt bármibe belekezdenék, szükségünk van egy kis felvezetésre: 2019 augusztusa volt, egy másik világszámítás. Te, aki ezt most olvasod, kérlek idézd föl magadban, milyen volt a világ és az EU a COVID-19 és a Brexit előtt, amikor Schengeni zónán belül minden ország kapuja nyitva állt, és mindenkinek volt egy haverja, aki Londonban mosogat. Olcsó volt a repülés és az egyik legtermészetesebb közlekedési formának számított a stoppolás. Orvosi maszkot leginkább a fogorvoson láttunk, kézfertőtlenítővel meg a DM-ben találkoztunk cuki, unikornisos csomagolásban.

Tehát elindultunk Skóciába

Szóval ekkor indultunk ki Glasglow-ba. Augusztus volt, idehaza még hajnali négyes indulásunkkor is rekkenő nyári hőség, és én reméltem, hogy nem szednek ki Ferihegyen a sorból a nyilvánvalóan financiális okokból magamra húzott, indokolatlanul réteges öltözködésem miatt (nem szedtek ki). Repülőbe be, levegőbe fel, kontinensen át, levegőből le, reptérről ki, és már keblére is ölelt minket a skóciai nyár, a maga betonjellegű felhőivel, és kellemes tíz-tizenöt celsiusával. Reptéri busz, Glasglow belváros, távolsági vonat, Marykirk, és még mindíg nem múlt el reggel kilenc. Márta szeme csillogott, tavasz óta vissza akart jönni Skóciába, bennem meg még nem ért le rendesen a kávé, úgyhogy csak haloványan érzékeltem, hogy megérkeztünk Középföldére. 

Na és most hogyan jutunk el Marykirkből a semmi közepén álló Castelton nevű farmra? Sok szerencsével, varázshüvelykujjal, és némi sétával. Rövid talpalás után fel is vett minket egy szimpatikus skót fiatalember. Tréfásan megkérdezte, hogy ugye nincsenek fegyverek a hátizsákunkban, jajj, ugyan, miért lennének, ha-ha-ha. Félúton jártunk, amikor kibökte, hogy csak azért kérdezi, mert elég részeg, nagyon be van tépve, és ha megállítják, nem akar még nagyobb bajba kerülni. Aha, ha-ha. Nem, nem, tényleg.

Végül egy darabban, közúti ellenőrzés nélkül megérkeztünk a farmra, ami egy négysávos út mellett állt, kis túlzással a semmi közepén. Fóliasátrak, ameddig a szem ellátott, eperrel (ohó, magaságyás, hogy ez a vikingeknek Samsøn miért nem jutott eszébe?...) és egy pici bolt, parkolóval. Hát igen, itt autó nélkül nem igazán lehet közlekedni. A boltban eligazítottak minket: a fóliasátrak mögött, a földút végén találunk egy irodát. Az irodában fogalmuk se volt, kik vagyunk és mit akarunk.

- Egy Marius nevű fickóval leveleztem, ő azt mondta, van hely a farmon és jöhetünk dolgozni. - mondta Márta. - Írtam neki, hogy ma jövünk, azt mondta, oké.

- Péntek van, és ma az irodában nincsen senki, gyertek vissza hétfőn, akkor lesz legközelebb oktatás. - mondta az irodista hölgy.

- De mi tudunk kezdeni holnap, csak ezzel a Mariussal hadd beszéljek...

- Marius is hétfőn lesz legközelebb. Szállást kaptok addig. Románul beszéltek, vagy bolgárul?

- Angolul leginkább, meg magyarul.

Az irodista hölgy rosszallóan ráncolta a homlokát, most honnan akasszon le valakit nekünk, aki beszél angolul? 

Egy négyfős karavánba lettünk beosztva egy fiatal román pár mellé. Mi megpróbáltunk beszélgetni, hovatovább barátkozni velük, de ők hamar a tudtunkra adták, hogy a békés együttélést egymás kölcsönös levegőnek nézésével képzelik el. Ennek valószínűleg az lehetett az oka, hogy az angoltudásuk a "yes-no-cocacola" tengelyen mozgott.

Kicsire nem adtunk, a nagy meg nem számított, a mienk volt az egész hétvége, hogy felfedezzük a környéket. Így aztán jó hobbitkák módjára elindultunk a farm háta mögött kanyargó, gyalázatos állapotban lévő, legjobb szándékkal is csak félsávosnak mondható úton, hogy meglássuk, hová vezet.

Négy mérföld után megérkeztünk Auchenblae-be, egy tündéri falucskába. Mohás kőkerítések és gondosan nyírt gyep mögött kétszintes, spalettás kőházacskák álltak, eszményi helyszínül bármelyik Agatha Cristie gyilkossághoz. Még megcsodáltunk egy árnyas, párás, patakos közparkot és egy piros terepjárót meglepően magabiztosan vezető spánielt (jobbkormány. A spániel az anyósülésen ült, de az én agyam akkor még nem szokta meg, hogy mindig minden a másik oldalon van és a másik irányból támad, mint ahogy az nekem, a kontinentális polgárnak logikus lenne). Meg persze beültünk a helyi pubba egy whiskeyre. Nem viccelek, két hosszú polcon sorakoztak a jobbnál jobb whiskeyk, miközben a település távol esett minden forgalomtól, kicsi volt, és szombat este sem bonyolított nagyobb forgalmat, mint mondjuk a pécsi István pince kedden délelőtt (menüzők nem számítanak).

A karavánparkba jócskán sötétedés után értünk vissza. Száz-százötven különböző állapotú, de egyformán fogkrémzöld, négyszemélyes mobilhome parkolt katonás rendben a salakos, vöröses sárban, és mindben ment a manele party: üvöltött a bolgár és/vagy román mulatós, mindenki próbálta a másik zenéjét túlharsogni. Mi ebben a Bábeli zűrzavarban megterveztük, hogy merre fogunk vasárnap elstoppolni Stonehaven-be, ami állítólag egy nagyon szép hely.

Ennek megfelelően vasárnap elsoppoltunk Stonehaven-be, ami valóban egy nagyon szép hely. 

 Az úriember, aki elvitt minket - és ha jól vettem ki, veterán katona, Márta, javíts ki, ha hülyeségeket beszélek - megjegyezte, hogy szerencsések vagyunk, hogy egy ilyen szép és nyárias időszakot fogtunk ki, hiszen aznap még csak egyszer esett, megvan vagy tizenöt fok, és egy kis darabka ég is látszik. Továbbá a lelkünkre kötötte, hogy látogassuk meg Skócia legjobb fagyizóját, ami a tengerparti sétányon van.

Mi lelkiismeretesen megkerestük a világhírű fagyizót és elnyaltunk egy-egy rendkívül giccsesre díszített és giccses nevű fagyikölteményt a sétányon. Közben dideregtünk egy kicsit a tengerparti szélben és elhűlten figyeltük, ahogy óvodáskorú gyerekek kabátban és csizmában pancsikolnak nyakig a tengerben, amibe mi a lábujjunkat sem dugnánk bele. A fagyi és a kisgyerekek után elengedtük a fish-and-chipset és leszavaztunk a whiskey-and-beer kombóra. Egy-egy pohárkányi füstös isle loch társaságában mindjárt kezdtünk ráérezni a hely mentalitására és romantikájára. Márta a stout söröket is egyből a szívébe zárta, de nekem a mai napig nem sikerült értelmezni őket. Egy sör, ami szobahőmérsékletű, és nincs benne szénsav - nem tudok megszabadulni az asszociációtól, hogy ez az a sör, amit valaki az este végén megnyitott, aztán két korty után rájött, hogy mégse kéri, és ezért az asztalon hagyta én meg reggel megtaláltam és kíváncsian megkóstoltam, hogy na vajon mi lehet ez (spoiler alert: langyos és bubitlan sörital).

- Én hozok magamnak valami lagerebb ízvilágot, - mondtam Mártának, miután rábíztam a magam melléfogását - te mit kérsz?

- Valami nagyon helyit!

- Mármint szakállas legyen és skótkockás?

A pultnál némi lökdösődés után megszereztem a söröket és büszkén hurcoltam a zsákmányom a parti sétányra, ahol Márta már három utcazenésznek énekelte a Tavaszi szelet. Ultimate magyar népdal, Freddie Mercurynak is bejött, a skótok miért ne szeretnék? A skótok imádták. Elmondták, hogy nem pénzt gyűjtenek, hanem csak örömzenélni jöttek ki, és valóban úgy festettek, mint akik a tisztes polgári foglalkozásuk mellett pusztán a világ jobbátételéért járnak ki a sétányra zenélni. Nigel, a hegedűs (negyven-ötven körüli arc, klasszikus csúnyapulcsiban, szemüveggel és egy rendkívül figyelmes, kedves bagoly arckifejezésével) kontaktot cserélt Mártával, hogy ha legközelebb zenélni mennek valahova, mi is tartsunk velük.

Hétfő, a betanítás

Vissza a piros salakos karavánparkba. A hétfő délelőtt azzal telt, hogy egy kedves idős hölgy, combos skót dialektusban munkavédelmi előadást tartott nekünk, szerződést magyarázott és színes, laminált lapokat lobogtatott, de valami félelmetes sebességgel. Olyan volt, mint egy csodálatos bűvésztrükk, aminek a végén már zsongott a fejünk, vártuk a kalapból a nyuszit, de csak azt tanultuk meg, hogy ha hipót iszunk, meghalunk, továbbá hogy nem érdemes tűsarkúban áfonyát szedni a fóliában, mert könnyedén eleshetünk egy kábelkötegben, és megintcsak meghalhatunk. A harmadik órában hosszan bizonygattuk, hogy a bankszámláink tökéletesen alkalmasak arra, hogy pénzt utaljanak rájuk ("Ezek a kártyák sajnos nem működnek Skóciában." "De mi tegnap már vásároltunk velük, és akkor működtek." "De nem működnek." "De működnek.") - ezt a meccset elvesztettük. A hölgy végül ledobta a kommunikációs napalmot: vagy nyitunk egy számlát az általuk preferált intézménynél, vagy minden alkalommal levonják a kezelési költséget a fizetésünkből. Az heti húsz font. Oké, akkor számlát nyitunk.

A furcsa munkavédelmi előadás után másnap egy még furcsább betanítás következett. Hajnalban, fél ötkor találkoztunk a csapatunkkal a mosoda előtt (ezek szerint van mosoda. Király). A csapat eldagonyázott a vörös sárban jó messze, ott mindenki kiválasztott egy-egy keskeny, hosszú, vasbetonból hegesztett talicskafélét (továbbiakban troli), visszadagonyáztunk a fóliákhoz, vártunk egy negyedórácskát a dobozokra meg a kis punnetekre (lásd Murangológiai szóhatározó), aztán megindultunk az áfonyás fóliasátorba. Közben kiderítettük, hogy egyetlen lány van a csapatban, aki valamennyire beszél angolul, a többiek csak a fejüket csóválták. Castletonban valamennyire mindenki tud románul, hogy lehettünk ilyen felelőtlenek, hogy nyelvtudás hiányában indultunk el. Oké, az áfonyához nem kell beszélni, talán van annyi rutinunk, hogy mi is le tudjuk szedni, megfogod, beleteszed a punnetbe, ha az összes punnet tele van, kiviszed a dobozt, felírják, hogy egy és kapsz egy másikat. Tiszta sor, pont mint Samsøn, csak áfonyával. Gondoltuk mi naívan. Egy testesebb, baseballsapkás idős hölgy tanított be, ami abból állt, hogy megállt egy bokor előtt, fénysebességgel lekapta róla a kék bogyókat, és közben mondogatta, hogy "yo, mama, yo." Megpróbáltam én is, nyilván mérsékelt sikerrel, mert a bokor mindenhol is ott volt,  a bogyóknak meg a feléig se jutottam el, amikor már taszigált tovább, "yo, mama, yo, yo!" - gondolom elfogyott az egy bokorra szánt idő. Vagy az ő türelme. "Yo, yo, mama. No, no mama! No green" - nem zöld. De, a bogyók, amiket levertem és belepotyogtak a troliba, zöldek voltak. "No green, no green!" - kiszedegette a zöld bogyókat a punnetekből, és a gumicsizmájával szépen beledolgozta mindet a talajba. Oké. Valahányszor zöld bogyókat látott a földön, leszidott ("No green mama, no green!"). Én egy darabig még próbáltkoztam, hogy azokkal a zöld bogyókkal, amiket nem én vertem le, na azokkal mi a helyzet - "No green mama, no green". A szegényes szókincs ("yo, yo, no mama, no") bevehetetlen várárokként védte a baseballsapkás néni elméjét tőlem és a kérdéseimtől. Kilenc órányi dzsungelharc után már egyáltalán nem voltunk biztosak abban, hogy tényleg akarjuk-e ezt az egészet. 

- Nyugi, később jobb lesz.

Nem, később nem lett jobb. Reggelente ötkor vártunk a mosodánál, megkerestük a trolikat, sétáltunk a sárban, bevettük magunkat a fóliasátor alatti bukszusokba, ahonnét a tízória szünetre reménytelenül mocskosan másztunk elő. A csapat román, bolgár és nyomokban angol szavakat kiabálva próbált az őrületbe kergetni minket a teljesen dekódolhatatlan instrukcióikkal 

- Go to the gazebov! - kiabált a csapat alfája.

- Mi az a gazebov? - kérdeztünk vissza angolul.

- Ez is gazebov, az is gazebov, minden gazebov! - mutogatott körbe a fóliára, az esősátorra, a fákra és a mezőre. Nem voltunk beljebb.

- Hova mész? - kérdezte kedélyesen üvöltve egy Uruk-hai kinézetű hölgy.

- Pisilni. - felelte Márta.

- Nem szabad a fasorba pisilni, csak a Toi-Toi-t szabad használni!

- Oké, de... hol a Toi-Toi?

- Az nincs.

- Akkor hova menjek?

- A fasorba. 

Sakk-Matt. Úgy éreztük magunkat a csörtető-fújtató-teperő munkások között, mint Pippin és Trufa az orkok fogságában. Szédületes tempóban tereltek minket egyik helyről a másikra, érthetetlen nyelven érthetetlen parancsszavakat ordítottak (nem rosszból, csak a fizikai és kulturális távolság miatt), puhánynak tartottak minket, és nem értették, hogy mi mit nem értünk ebből az egészből. Szerencsére jóindulatúak voltak (azt leszámítva, hogy valamiért mindig én kaptam a legszélső sort, ahol a hajlított fóliasátor alig egy méter magasságot engedett, és a két ponyva is ott illeszkedett egymáshoz, tehát ha esett, én ott vizet kaptam a nyakamba).

Munka után minden nap négy mérföldet talpaltunk Auchenblae-be (meg még négyet vissza) hogy egy kicsit a skót tájban gyönyörködjünk, és a vörös salakos manele-party helyett egy árnyas völgyben, fák alatt egy patakocska mellett, szépen csendben piknikezzünk.

- Frodó úr, szerintem ez már rohadtul nem  Megye. - mondtam egy húsos pitét majszolva, és a gyepen növő gombákat fixíroztam, hogy vajon mennyire ehetőek. - Egyáltalán mennyit fogunk mi kapni ezért a szívásért?

- Ha jól értettem, most az elején két hétig betanulunk. Négy fontot kapunk óránként fixen, meg utána az áfonyának van egy kilónkénti ára, de az meg ugye változik. Azt nem sikerült megtudnom, hogy mi ez az ár, és mitől függ. Meg hogy akkor miért nem méri senki, hogy mennyit szedtünk eddig.

- Nekem a lány azt mondta, hogy most annyira kevés az áfonya, hogy ilye pre-seasonban vagyunk, és mindenki nyolc fontos órabérben van.

- Az mondjuk nem annyira rossz.

- Ja. - mondtam. 

- Jövő pénteken megkapjuk az eheti bérünket, abból majd minden kiderül. 

- Ja.

- Nigel azt mondta, hogy vasárnap lesz valami zenélés Aberdeen környékén egy kocsmában, és hogy szívesen elvisz minket.

- Nigel?

- Az utcazenész. Tudod, a szemüveges forma a hegedűvel. Én mennék.

- Jaja, menjünk, király.

A skóciai bárkultúra

Nigel, aki leginkább egy kedélyes, munkanélküli cukrosbácsira emlékeztetett, szombaton megjelent a farmnál, bepréselt minket a kocsijába a hegedűje, a gitárja, a citerája, a kismillió csörgettyűje, zenélődoboza, dobja, kézirata, könyve és csetresze mellé, és elvitt minket egy pubba, hogy örömzenéljünk.

Akkor most be kell vezesselek téged, kedves olvasóm, a zenével és különösképpen a zenéléssel/énekléssel való viszonyomba. Nem szeretem. Illetve, nem az a jó szó, hogy nem szeretem, mert minden hangulatnak megvan a maga zenéje, amit szívesen hallgatok: egész albumjaim vannak íráshoz, futáshoz, eperszedéshez meg takarításhoz. Többnyire nu-metal vagy mindenféle skandináv népdal egy kis elektronikával felütve. Ahhoz, hogy összeülünk és együtt zenélünk rendkívül ritkán van kedvem, méghozzá azért, mert egyáltalán nincs se hangom, se ritmusérzékem. Ezen százévente egyszer tudok túllendülni, és olyankor kiderül, hogy ha nem is csiszolt, de legalábbis hallgatható hangom van. Ezért Márta egy csomó népdalhoz kitalált egy rendkívül egyszerű alsó szólamot, ami egy, maximum két hangból áll, és amit, ha kellően nyugodt és elégedett vagyok, én is tudok tartani.

Szóval úgy érkeztem meg a pubba örömzenélni, mint az eunuch a sztriptízbárba. Akár jó is lehet, gondoltam, de én inkább csak innék egy sört. A társaság, mint egy kedélyes nyugdíjas szakkör leült egy asztal köré, és szépen sorban mindenki előadta, amit szeretett volna. Én izzadtam, mint az előbb emlegetett sztripperbár táncosnője a templomban, mégis mi a kutya úristent tudnék elénekelni úgy, hogy azért az legalább nagyjából élvezhető legyen? Akkor rám került a sor, Márta kérdőn nézett, énekeljünk-e ketten valamit, nekem meg kigyulladt a kis mentál-villanykörte a fejem felett.

- Történt jó négyszáz évvel ezelőtt, Firenze városához közel egy birtokon, hogy... - kezdtem borzasztó angolsággal az egyik kedvenc rövid történetemet a Dekameronból. (Ez az a sztori, amiben a szolga megeszi a vendégeknek szánt sült darvak egyik lábát, majd a botozás elől csalafinta válaszokkal menekül meg. Nem mondom meg, tessék megkeresni és elolvasni!)

Működött. A társaság remekül szórakozott a vastag akcentussal, rossz angolsággal előadott történeten. A harmadik rövid mesénél (talán valamelyik kedves arab tanmesémet adtam elő, erre már nem emlékszem) már én is egészen élveztem, amit csinálok. A következő pubban már együtt énekeltem Mártával a Cinegemadarat, a Szerelem szerelem kezdetű népdalt, meg úgy mindent, ami eszünkbe jutott. Néhány nappal később Nigel már úgy mutatott be minket a társaságnak, hogy mi vagyunk Magyarország két legtehetségesebb népdalénekese. Soha életemben nem szerettem annyira énekelni, mint akkor, Skóciában. Ehhez azt hiszem, nagyban hozzátartozik a nagy britanniai pubkultúra: teljesen átlagos szerda esti program, hogy hangszeres emberek jelennek meg a pubban, és egy kicsit zenélnek, amitől mindenki jobban érzi magát. A zenészeknek nem kell professzionálisnak lenniük, a lényeg a hangulat és az együtt zenélés. Meg hogy közben az emberek kedvesek egymással, és akárki hoz akármit, meghallgatják, mert nekik hozták. Peace and love, amit Castletonból hiányoltunk. Onnantól nem volt megállás, Nigel mindenhova elhurcolt minket, ahol szerinte érdemes és menő zenélni.

De vissza a csodás pubba, ahol megtört a jég, és jókedvemből énekeltem. Nigel hajnali egy körül vitt minket vissza a farmra, és mi nagyon nagyon nem akartunk arra gondolni, hogy három óra múlva fel kell kelnünk, és áfonyát kell szednünk.