Szezon: Berlin, ahol csak átszálltam, de a kínaiak majdnem ottfogtak mosogatni.

Ott hagytam el legutóbb, hogy elbúcsúztam a szigettől, a dánoktól, a hippiktől meg az epertől, és elindultam hazafelé, hogy felszerelésváltás után célba vegyem a skótokat meg a bármit is, amit majd a farmon szednünk kell.

A kompról leszállva megállapítottam, hogy a busz, ami Høv és Århus között minden hétköznap közlekedik, hétvégén nem jár, és rövid fejszámolás után rájöttem, hogy bizony szombat van. Te, aki ezeket a sorokat most olvasod, drága Dantém, akinek Vergiliusa lehetek, próbáltál már valaha hétvégén egy teljesen halott dán nyaralófaluból stoppolni két böszme cekkerrel? Kihagyható, idegőrlő extrémsport: olyan horgászathoz tudnám hasonlítani, ahol profi felszerelésel egy nyilvánvalóan üres gyerekmedencéből akarunk halat fogni. Azért sikerült. Közben azt a két órát, amit valutaváltó keresésére és reggelizésre szántam, sikeresen elbasztam. Mivel akkor még nem tudtam, hogy a Flix buszaira csak applikációval lehet jegyet venni, és nem értettem, miért nem működik az online vásárlás az oldalon, a sofőrtől kellett jegyet vennem. Aki, amikor dán koronával akartam fizetni, úgy nézett rám, mintha a monopolyból kivett játékpénzt akarnám elsózni. Én magyaráztam neki angolul, hogy ez létező valuta, ő magyarázta nekem németül, hogy eurón kívül semmit nem fogad el. Mondtam, hogy de ez Dánia, itt ezzel fizetnek. A végső érve az volt, hogy a busz is, meg ő is német. Néztek a Flix hernyózöld buszát, és éreztem, hogy nem leszek én jóban ezzel a társasággal. A közelben standoló albán gyrosos egyszercsak ott termett mellettem, megkérdezte, mennyi a jegy, és zsebből váltott nekem annyi eurót, amennyire szükségem volt. Jó voltam Berlinig.

Amikor leszálltam, borzasztóan kellett pisilnem, a berlini buszpályaudvar viszont nem az a hely, ahol ezt egy bokorban el tudnám intézni, amíg a négy órával későbbi átszállásra várok. Megpróbálkoztam a koronával a mosdó előtt. Megpróbálkoztam egy úriberrel, hogy ugyan tartsa a szemét a bőröndömön, amíg lemegyek a lépcsőn a mosdóig meg vissza, de terrorveszélyre hivatkozva elküldött. Picike, kopasz nő, valahol az Ozorás hippi meg az önmegvalósító influenszer között, piros kabátban - tényleg baromi gyanúsan nézhettem ki. Megpró álkoztam a pályaudvar éttermeivel, hátha, volt még valamennyi pénz a kártyámon, de mondenhol kizárólag kézpénzt fogadtak el. Végül találtam egy kínai éttermet, ahol ha legalább tíz euróért kajálok, fizethetek kártyával és használhatom a mosdót. Nem, csak mosdó nincs. Belementem, mert már homályosan láttam, a hugyhólyagom annyora nyomta a látóidegemet. Meg úgyis éhes voltam.

Nyilván, egy jóízű pisilés nem érdemelne ekkora felvezetést (de, kedves olvasóm, hidd el, egy jó pisilés mindíg megérdemli), szóval a bonyodalom itt kezdődött. Mert mégsem volt annyi a kártyámon, mint gondoltam. Bepróbáltam a dán koronát, megint jöttek a "igen, és honnan vetted ki ezeket, a monopolyból?"- pillantások. Kihívták az üzletvezetőt. Tizenhárom eurót kellett volna fizetnem, a kártyámon csak tíz volt. Nem, nem engedik el. Este tíz óra, minden zár, egy óra múlva megy a buszom, a telefonom merül. Telefon apáéknak. Nézik, hol van valutaváltó a környéken. A kínaiak felajánlják, hogy a bankkártyám és a személyim ellenében elmehetek, holnap bejövök, kifizetek mindent és visszakapom a papírjaimat. Nem leszek a városban, az országban sem. Hát ez szomorú, mondják, és én nem látom, hogy tényleg szomorúak lennének. Valahol hátul az agyam egy eldugott pontján összeáll, hogy ha minden megható sztorinak bedőlnének, amikor a kliens nem akar fizetni, lehúzhatnák a rolót. Közben egy másik fiókban hallom, ahogy fenik a késeket, ezek nem szaroznak, ha nem fizetek, a hétfői nyitásig én szecsuáni csípősként végzem. Apáék hívnak, hiába utalnának nekem, az is csak hétfőig érkezik meg, de lent van egy hotel, hátha ott váltanak. Futás az utcára, még van negyvenöt percem a busz indulásáig. A hotelben nem váltanak, embereket állítok meg, tizenhárom euróra van szükségem, különben megyek a levesbe, senkit se hat meg. A telefonom merül, Mártának és Arturnak írogatok, hátha ki tudnak találni valamit. Tíz százalékon vagyok, és a buszjegyem is a telón van. Nem tehetem fel töltőre az étteremben. Harminc perc, és indul a buszom, kezdem feladni. Hív Kriszti, apa felesége. Apa addig keringett a rendszerben, amíg nem talált egy opciót, azonnali, kártyák közti utalás, a lóvé úton, pár perc és megérkezik. Sírok a megkönnyebbüléstől, amikor kifizetem. Írok Mártának és Arturnak, hogy mégse főznek bele a csípős savanyú levesbe. Egy százalékon van a telefon, amikor a sofőr lelittyantja a jegyemet a Budapestre tartó buszon.

Édes otthon. Sosem örültem még ennyire, hogy megetek Pestre. Annak, hogy Magyarországra, igen. De Pest sosem volt a szívem csücske. Ezután a berlini átszállás után megéljenzem a Népligetet meg a kaotikus leszaromságot.

Kis pihenés, mosás és rekreáció Nógrádon, aztán irány haza Foktőre. Évi háza gyönyörűen halad, újonnan vágott ablaknyílások, keskeny új ablakok, vakolt és fehérre meszelt falak a műteremben. Öröm, boldogság és erős motiváció, hogy nálam is történjen valami, haladjon legalább a tapasztás. Erdőtakarítás közben jött talán az ötlet, hogy hívjuk le a Ferit. A Ferit, aki ugyan zenész, de a családjában építészek sorakoznak, szóval hamar kiderül, hogy ért a vályoghoz. És amíg mi Mártával Skóciában szedjük az áfonyát, vigyáz az én Tücsök kutyámra, és megcsinálja a falakat. Mert úgyis kicsit ki akart kapcsolni, el akart vonulni, és ez mindenkinek jó lesz így. Még indulás előtt örökbefogadta Potyamama utolsó gazdátlan kölykét, szóval Tücsök se fog unatkozni, ott lesz neki havernak Piszke.

Így indultunk el egy hajnali géppel meg egy-egy kézipoggyásszal a Skóciai Castleton farmra, wiskeyországba.