Szezon: Még mindig az epertermesztő vikingek között.

Igen, ez már a harmadik bejegyzés, amivel Samsøt és az eperfarmot járom körül. Most, hogy kiömlengtem magam, miért vannak konkrét elvonási tüneteim a sziget után, miközben a gyakorlatban heteken keresztül kúszunk-mászunk szénán és rohadt epren, tűző napon, viharos szélben és szakadó esőben, eljött a sztorizás ideje.

Minden reggel nagyjából ugyanúgy, öt óra körül kezdődik, hogy hat órára megközelítőleg munkaképes állapotban a földön legyek, trolival a kezemben (ez ilyen kerekes fém szánkóváz, amire a dobozokat rakjuk). Ha Raquel valamire harap, az a késés. Illetve nem, három dolog van összesen, amire harap: legyél ott időben, végezz minőségi munkát - az a te dolgod, mennyi idő alatt - és ha felhívja a figyelmed egy hibára, ne kezdj alkudozni. Malciknak köszönhetően el kellett adnom, hogy jó vagyok, és ehhez első lépésként muszáj volt,  hogy megmutassam, pontosan oda tudok érni a földre. Beleadtam amit tudtam, így összesen két alkalommal késtem az egész szezon alatt. Igaz, volt, amikor olyan álmosan (khm... másnaposan) mentem ki, hogy amikor megszólalt a mellettem lévő sorban a srác ébresztője, én komolyan megijedtem, hogy még alszom, és csak álmodtam azt a hét doboz epret, amit addig szedtem. De nem késtem, csak kétszer. Aki ismer, tudja hogy ez mekkora szó. Aki nem ismer: amikor életem állására jelentkeztem egy bábszínházba, motivált voltam, fiatal és lelkes, a legelején leszögeztem a társulat igazgatójának, hogy késni fogok. Minden. Egyes. Reggel. Nem azért, mert utálom, nem azért, mert bármi baj lenne, egyszerűen csak nem megy. Úgyhogy Malcik, tudom, hogy nem olvasod ezt a blogot, mert nem beszélsz magyarul, de neked köszönhetem, hogy megtanultam időben odaérni a munkahelyemre.

A szedés egy elég monoton téma. Első- másod- és harmad osztályra válogatjuk az epret, a lehető leggyorsabban. Aztán, ha megtelnek a dobozok, irány a checkpoint, ami általában egy felborított faláda egy mérleggel és a checkerrel, azaz a munkavezetővel, aki felírja egy igényes papírlapra, hogy ki mennyit szedett. Közben a mennyiségen túl természetesen minőségellenőrzést is tart:

Tomek (checker) - Milyen epret hoztál ma nekem, Viki néni? Első osztályt? Másod osztályt? Harmad osztályt?

Viki (azaz én) - Van itt minden aranyos, pártunk nem tesz különbséget az osztályok között!

Tomek - Sőt, a pártok között sem! Éppen ezért, szavazzon ránk! ... Viki, ez a doboz rendkívül ronda, mi történt? 

Viki - Magam sem értem. Toltam a trolimat gyanútlanul a sorban, erre megjelent egy nagy csapat rohadt eper, és elkezdek beugrálni a dobozomba. Én próbáltam megakadályozni: odaraktam a karomat, odaraktam a lábamat, de esélyem se volt! Megtelt a doboz, és akkor már lehoztam ezeket a szerencsétleneket, ne terrorizálják a többi tisztességes epret. Tulajdonképppen... tulajdonképpen a többiekért tettem.

Tomek - Viki, ez igazán nemes cselekedet volt tőled. Akkor én most visszaadom ezt a dobozt és megkérlek rá, hogy válogasd át még egyszer.

Checkerekkel sosem érdemes szívózni. Olyanok, mint az adminok, nem ők alapították a facebookot, de ők vannak ott, ha tiltani kell a sirályt, aki beleszarik az epresdobozodba. Aztán eljön a kilenc óra, és minden kis picker szurikáta módjára lesi a traktort, ami a villáján nem csak újabb raklapokat és üres dobozokat hoz, hanem egy rusnya sárga bevásárlókosarat, amiben kávé van, tea és szendvicsek, amiket a főnök felesége csomagolt nekünk. Ilyenkor mindenki igyekszik befejezni a dobozt, amilyen gyosran csak lehet, és megjegyezni, hogy melyik sorban hagyta a holmiját a rengeteg tökegyforma közül.

Viki - Jaj ne, Zsóka, kijöttél a sorodból, most nem tudom, melyikbe kell visszamennem!

Zsóka - Szerintem abba, amelyikben a kabátod van. 

Mire véget ér a munka, semmi másra nem vágyunk, csak egy zuhanyra, egy hideg sörre és valamire, amit a lehető leggyorsabban az arcunkba tudunk tolni és tápértékkel bír.

Viki - Francba. A hűtő tele van mindenféle márkájú sörökkel, de én nem tudom, melyik lehet az enyém, és hogy kb. mennyi?

Mathilde - Kérdezd meg a hűtő embereit.("ask for the people of the fridge.")

Viki - A Hűtő Emberei? Az olyan, mint a Tűz Népe?

Szerencsés esetben sikerül bepattanni egy autóba, aminek a sofőrje vásárolni megy A VÁROSBA, Tranebjergbe, ami itthon egy nagyobb falu méretének felelne meg. De van benne iskola, óvoda, gimnázium, kórház, benzinkút, szupermarket, szóval a felszereltsége megegyezik egy kisváros felszereltségével. Nem tudom, hogy te, aki ezeket a sorokat olvasod, próbáltál-e már bevásárolni egy csapat nagyon betépett emberrel. Olyan extrémsport ez, aminek a lényegét otthon könnyedén reprodukálhatod: fogj egy kistányért, és próbálj meg összegyűjteni rajta úgy húsz hangyát. Minden hangya egy haver. 

Egyszer elmentünk Arthurral és Mathildével a Brugsenbe (a Brugsen a helyi szupermarket, Arthur és Mathilde pedig a szezon alatti két igen jó barátom volt). Ahogy ténferegtünk, megláttuk a gyümölcsök között az epreket. Szakmai elhivatottságtól vezérelve odamentünk egy gyors minőségellenőrzésre, mert azok az eprek konkrétan a mi farmunkról kerültek oda. A boldogtalanok kifejezetten csoffadtak voltak, úgyhogy körbeálltuk és elkezdtük kritizálni a punneteket. Aztán mengéztük a sorszámot, no.11 szedte (minden pickernek van egy sorszáma, amit felír a dobozra. Ez a sorszám végig veled van, utálod vagy szerencsét hoz). Elkezdtünk találgatni, ki lehet no.11, aztán néhány pillanat átfutási idő után Mathilde elkezdett kiabálni, hogy ez ő. Közvetlenül utána jött a felháborodás, miszerint ő nem szed ilyen ronda punnetteket, ezt valaki kicserélte. Egy gyanútlan, talán gimnazista árufeltöltő arra tolt egy rekesz zöldség/gyümölcsöt, Mathilde pedig megtámadta: azonnal mondja el, hogy ki szokták-e cserélni a punnetteket a dobozokban, vagy sem? Mert ez az ő doboza, de ezek a punnettek rondák. A srác nem értette. Oké, az ő doboza, vegye le, tegye a kosarába és fizesse ki a pénztárnál. Ha nem jó ez az eper, válasszon másikat. Nem, nem, mondta Mathilde, nem akarja megvenni, de ez a doboz az övé, viszont ezeket az epreket nem ő rakta bele, mert ezek rondák. A srác teljesen tanácstalanul nézett ránk: Mathildére, aki szerint ezeket az epreket nem ő rakta a punnetbe, Arthurra, aki próbalta elmagyarázni, hogy ezeket mi szedjük, és ennyire nem szoktak szarul kinézni, meg rám, aki a többi doboz között turkáltam és hangosan felolvasva a sorszámokat, kritizáltam a pickereket. Aztán, amikor már kezdett teljesen reménytelenné válni a helyzet, rájöttem, hogy ez sonata (mármint az eper fajtája), mi meg már két napja florance-t szedünk (ami egy másik fajta). Tehát az eper körülbelül két napja áll a hűtőben, ezért néz ki ilyen boldogtalanul. Szóval ezért. Még Mathilde kicsit győzködte a srácot, hogy ő ennél szebb epret szokott szedni. Miután feltöltekeztünk a legszükségesebb élelmiszerekből, Arthur realizálta, hogy öt szedőnek vásárolt be sörből, ami azt jelenti, hogy a bevásárlókocsiban hét darab, egyenként tizenkettes pakk sörrel áll a sorban. Úgyhogy tette, amit a józan ész diktált: elkezdte magyarázni az előtte meg a mögötte állónak, hogy ő amúgy nem alkoholista, és ezt nem is magának veszi, hanem egy barátja kérte meg, stb...

Normális esetben épeszű ember nem foglalkozik olyanokkal, mint a laza délutáni shoppingra indult trippen lévő hangya-haverok megközelítőleg egy kupacban tartása. De. Ha hozzátesszük, hogy a farm hét kilométer sétagaloppra van, és ezt a távot egy huszonnégyes rekesz sör, két kiló rizs és egy pakk halkonzerv társaságában kell lekocogni, akkor én inkább választom a trippes hangyák gardírozását.

Artur - Viki, neked van sörnyitód?

Viki - Van, de... azt vágod, hogy te vagy a sofőr?

Artur - Persze, hogy tudom, mit gondolsz, fogom magam és elfelejtem?

Samsøn onnan tudod, hogy egy picker vezeti a kocsit, hogy (legjobb esetben) a megengedett maximális sebességgel megy (Márta szerint a háromszorosával, ami a gyakorlatban 90km/óra).

Azt hiszem, mindent elmondtam a szigetről, ami a tavalyi szezonhoz tartozik, és el szerettem volna. Július közepére lement a szezon nagyja, én is a pénzemnél voltam végre, úgyhogy hazajöttem, azzal a céllal, hogy két hét pihenés után folytatom a szezont. Mártával bejelentkeztünk a skóciai Casteltonba, egy hatalmas farmkomplexumba, akik kifejezetten előnyös feltételekkel kecsegettek a weboldalukon. Úgyhogy hátrahagytam az epret, a vikingeket, a hippiket és Arturt, akivel akkor már egy párnak számítottuk magunkat (sajnálom, kedves olvasóm, a love storyt átugrom. Egyszerűen nem tudtam, hogy szuszakoljam ide, hogy még szerelmes is lettem: összejöttem egy portugál férfival, aki istenien főzött, csodás szerető volt, kiválóan beszélt angolul, viszont annyira lusta volt, hogy az még egy csigának is becsületére vált volna, és amúgy mindenben csodálatosan kiegészítette az én szuper introvertált, folyamatos készültségben álló személyiségemet. Talán majd egy másik posztban, amikor a fiúkról mesélek).

Tehát Flixbuszra szálltam, és elindultam haza, hogy aztán két héttel később Glasglow-ba majd Marykirkön kersztül Casteltonba vegyem az irányt.