Kritika: Megható történetek az olvasókönyvből, amiket olyan faszán meg lehet osztani like-ért.

Szembejött velem egy történet a face-n, becsületesen elolvastam, aztán amikor hozzá akartam szólni, láttam, hogy nem lehet.

Mindegy, nem ez a lényeg, végiggondoltam a dolgot és arra jutottam, hogy megér egy bejegyzést itt.

Szóval ez egy Móra Ferenc klasszik, aki hozzám hasonlóan a kilencvenes években járt alsóba, talán emlékszik is rá az olvasókönyvből. Az a lényege, hogy a kis falusi purgyék szeretnek a hóban játszani, aztán vannak a gazdag bíró gyerekei, nekik van egy csecse szánkójuk, amit a két hős, az elbeszélő és kis társa, Favágó Jánoska csak húzhat, de nem ülhet bele. Eddig oké. Aztán két hősünk a fejébe veszi, hogy összedobnak egy szánkóra, ami egy szenesládából, némi szalmából meg talpnak felszögezett deszkákból áll. Összeszedik a maradék kis pénzüket, megvan a szett. Örülünk. Hőseink elindulnak a kiserdőhöz, én, az olvasó drukkolok nekik, ezaz, az elnyomott paraszti öntudat végre felébredt, fifikásan megkerülte a financiális problémákat és most gyerekhez illően szánkózik egy jót. Gondolom magamban, a dramaturgia szerint majd remekül szórakoznak a srácok, húzzák egymást a kiserdőig meg vissza, a haverok később csatlakoznak hozzájuk, és a gyereksereg a nap végén feltartott középsőujjal húz el a bíró gyerekei mellett, akiknek hirtelen nincs aki húzza a szánt - vagy van, nem ez a lényeg, hanem hogy a skacok szétjátszották magukat, mindenki boldog.

Nem ez történik. Elmélázva megállunk a falu utolsó házánál, ahol a nagyon öreg és nagyon szegény néni lakik. Kiderül, hogy csórénak három napja elfogyott a tűzifája és most fázik mint a veszedelem. Fa nélkül télen, mocsok egy szar dolog, gondolom magamban, oké, módosul a dramaturgia, biztos elmennek a szánkóval a kiserdőig, megszedik fával, aztán ez a műsor egész nap, szedik a hullott ágat, lám milyen rendesek ezek a srácok, felspájzoltak a néninek, mindenki boldog.

Nem ez történik.

A srácok elmennek a baltáért, felaprítják a szánkót - a kibaszott eszközt, amivel fát hozhattak volna - és eltüzelik a néninél. Az elnyomott paraszti öntudat felébredt, majd egy piruett után önnön szentimentalizmusától megrészegülve hasraesett a lábában és most agyrázkódással kórházban fekszik. Aki fával fűt, sejti, hogy egy faláda mennyi hőértéket ad le, és mennyi idő alatt. Grat, skacok, a néni reggelre ugyanolyan fagyott lesz, mint tegnap délután volt.

Oké, oké, ez egy szép szimbolikus történet, kis hőseink megtanultak lemondani arról, ami fontos volt nekik, hogy másokon segítsenek.

Nem.

Kis hőseink teljesen öncélúan, írói utasításra lemondtak valamiről, ami fontos volt nekik, hogy átmenetileg enyhítsenek egy problémát, miközben a kezükben lévő eszközzel tartósan is a segítségére lehettek volna a néninek. Esetleg odaadják a szánkót, tessék öreganyám, ebben hozhatsz fát magadnak, problem fucking solved.

Lehet, hogy szigorú vagyok, de a mesék a gyengéim, ilyenkor előjön belőlem a... a mesenáci? Oké, ez fura. Mindegy. Szóval a mesék olyan történetek, amik a gyerekek (felnőttek) tudatalattiját szólítják meg archetipikus, szimbolikus képekkel, felmutatnak egy krízist, majd megoldást szolgálnak rá (igen, Döncike, ezért nyer mindig a jó. Mert te vagy a jó, és ez a kis történet azt mutatja meg, hogy mit csinálj, ha sikeresen akarsz kezelni egy érzelmi, társadalmi vagy fizikai krízist. Például ne égesd el a szánkódat, mert azzal csak egy tömjénes élménnyel gazdagítod a lelked, hogy mennyire faszagyerek vagy, hogy arról is lemondasz, amit amúgy szeretnél).

Lehet, hogy ez csak az én véleményem erről a sztoriról, de nekem ez a véleményem. Szerettem volna elmondani, és király ha eddig átrágtad magad rajta. Menő vagy. És ha legközelebb látsz egy fázó nénit, légyszi ne égesd el a szánkód. Ismerd fel az eszközt ami a kezedben van, és inkább menjetek el együtt fáért.