Szezon: És akkor veszek egy szép parasztházat vidéken, meg a többi hippis buziskodás.

Akkor most hunyd le a szemed egy pillanatra (de előtte még olvasd el ezt a bekezdést, csukott szemmel nem fog menni - persze lehet, hogy de, ki a fene vagyok én, hogy bármiben is akadályozzalak), és képzeld el: hátrahagyod a panelokat, az indokolatlanul drága és zsúfolt tömegközlekedést, a bunkó embereket, a seggfej főnököd, és  kiköltözöl egy takaros, fehérre meszelt parasztházba, aminek kicsit öregek és szocreálok ugyan a bútorai, talán kócos a kertje, de a tied. Oké, pókok is vannak, meg szúnyogok amikor kiülsz a tornácra esténként a haverokkal,  de esténként kiülsz a tornácra a haverokkal és egy jól behűtött sörrel eldumálgattok arról, hogy kinek hogyan érik a paradicsom és a Lujó bá vajon lefőzte-e már az idei pálinkát, meg hogy a Béciéknél disznóvágás lesz majd a télen, és nem bénázzátok el úgy, mint a múltkor a Kareszéknál.

Megvan? Oké. Nekem ilyen elképzeléseim voltak, amikor isteni sugallatra vettem egy erősen felújításra szoruló vályogházat (vályogot, naná, mert a Kádár-kocka nem elég hipszter) egy dunaparti zsákfaluban (engedjük el a zsákfalvak erdőmélyi romantikáját. Adott egy böszme szántóföldes, annak a közepében áll egy mezőváros, a mezőváros agglomerátumában egy ezer fős kistelepülés, amin nincs áthaladó forgalom, mna, ez az én zsákfalvam). Aztán eltelt két és fél év, projektek jöttek, projektek mentek, és én igyekeztem szem előtt tartani a fent vázolt Hrabal és Menzel-féle söröskorsós-vidékenújrakezdős feelinget, mert ez az a közeg, amiben életem további napjait el tudom és akarom képzelni.

Nos, tegnap elérkezett az az elképesztő, történelmi pillanat, hogy egy ablakcserével a házam télkompatibilissé vált. Dél körül megjelentek a haverok egy flakon purhabbal (meg egy tubus türkizkék hajfestékkel, de az a napi piperémhez kell). Andris, az ügyeletes férfi, egy kalapáccsal kibontotta a konyha ajtaját (szebb napjain istálóajtó volt, aztán a helyi jóleszazúgy kőművesek beleigénytelenkedtek egy szobaajtót), felfalazott, purhabolt, fúrt és csavarozott és tádám: a varázsló telepítette a windowst a konyhámban. Mostantól van fény és nincs huzat, a szó fennakad, a meleg meg bent marad. Az idei lesz a harmadik tél, amit a házamban töltök, és az első, amit nem szolid gyomorideggel várok.

Két és fél év, temérdek munkaóra, jópár magamra szedett új skill és hathatós baráti segítség után most került olyan állapotba a házam, hogy végig merem gondolni idegösszeomlás, szülőkhöz való visszaköltözés és más infantilis cselekedetek nélkül, hogy atyaég, miből állt ez az elmúlt két és fél év.

Mert amikor megvettem, minden rendben volt. Úgy jó kétszázötven-háromszáz kilométerrel odébb dolgoztam, volt egy olcsó szolgálati lakásom, ahol minden reggel végighallgathattam a szomszéd család nem túl EU-kompatibilis gyermeknevelési technikáit. Ilyenkor arra gondoltam, hogy milyen jó is lesz, ha felújítom és beköltözöm a házikómba. Aztán egy tavaszi hosszúhétvégén töltöttem huzamosabb időt el benne először. A poros, törmelékes és pókhálós kisszobában aludtam a linóleumra hajított matracon, éjszaka arra riadtam hogy betörők mászkálnak a szobában - aztán rájöttem, hogy csak ásóbékák, a falak izzadták ki magukból a nedvességet, én is izzadtam, együtt izzadtunk, én és a házam, a vakolat pedig mohás volt az első méteren végig minden helységben. Másnap eleredt az eső, és én sírva néztem, hogy az előszoba és a háló közötti küszöbön jön föl a víz. Aztán szépen megnyugodtam. Mert már itt vagyunk, itt vannak a bútoraim, valami valahogy lesz, visszacsinálni, eladni már nem nagyon lehet, meg nem is akarom, mert a meghátrálás nem az én stílusom. Szóval felszívtam magam és a hétvége hátralévő részét takarítással töltöttem, meg azzal, hogy nagyjából egy hétvégi ház szintjén élhetővé tegyem a környezetem.

Ezek után a nyáron két hónapra leköltöztem magamhoz. Olyan volt, mint egy két hónapos kalandpark: egy festőbarátnőm, Évi pár utcával odébb vett hasonlóan frankó állapotú házat, gyerekkori barátnőm, Márta és a kutyája meg heti turnusokban látogatott, és hármasban igazi sisterhood-womenpower mámorban kart-karba öltve küzdöttünk legjobb tudásunk és szakértelmünk szerint a nedvességgel, a békákkal, a HATALMAS pókokkal, a málló vakolattal, a kísértetekkel és az idővel, hogy őszre azért nagyjából gatyában legyen minden. Hirtelen felindulásból vettem két kecskét is, akikről kiderült, hogy valóban a sátán szolgái. A tejük fincsi volt.

Aztán jött az ősz, amikor elbaszódott minden. Visszamentem a szolgálati lakásomba és a munkahelyemre, és három hét szenvedés után rájöttem, hogy nekem ez nem fog menni. Nincs türelmem és kedvem mondvacsinált problémákon rugózni a kollégákkal, nincs kedvem hallgatni a szomszédokat és a lakossági mulatóst éjfélkor, nincs idegrendszerem a városhoz és nincs idegrendszerem a számomra befogadhatatlan embermennyiséghez. Az utolsó csepp az volt, amikor Márta egy hónapra rám bízta Potyát, a kutyáját, aki egy remekül szocializált, emberes jószág. Potya eljárt velem dolgozni, és igazán megértően elfogadta, hogy naponta csak párszor megyünk ki, és komolyabban sétálni is csak egyszer, munka után. Én meg a hónap végére teljesen neurotikus lettem attól, hogy milyen élet ez egy kutyának. Hogy legyen akármilyen jól szocializált és engedelmes, azért az mégsem természetes, hogy egy beton környezetben, folyamatos kontroll alatt él, engedéllyel pisálhat és a napja legnagyobb részét várakozással tölti. Hogy egész nap arra a két órára vár, amikor végre kimegyünk a zöldbe. 

És akkor rájöttem, hogy projektálok, és hogy ez mind valójában az én problémám, nem a kutyáé.

Lebetegedtem, majd két hét lázas megfázás után azzal a biztos elhatározással mentem vissza a munkahelyemre, hogy olyan hamar eljövök, ahogy csak tudok, és lesz ami lesz, a telet már a házamban töltöm. Volt egy hónapnyi felmondási időm - ennyi állt a rendelkezésemre, hogy téliesítsek. Ha az elejétől olvasod ezt a szöveget, és nem csak úgy a közepétől, ahogy én szoktam, akkor tudod, hogy ez csak két évvel később sikerül, de ezt én akkor még nem tudtam. Csak annyit, hogy a legközelebbi haverjaim által ajánlott mesteremberek is olyan összegeket kérnek el a szükséges munkákért, amikre nekem nincs keretem. A legégetőbb két ajtó (a fürdőszoba-konyha és a konyha-kamra ajtaja) beállítása illetve a fürdőszoba plafonjának gipszkartonozása volt. A fürdőszobában ekkor már volt angol vécé, vízöblítéssel, (két hónap után szerelte be a nevelőapám, és utána még egy hónapig megtapsoltunk minden lehúzást. Ha valaki vendégségbe jött, meg kellett szemlélnie a működő vízöblítéses klozettet, mint a ház díszét - ezt most mindenki képzelje el, megállunk. Megvolt? Megyünk tovább), egy kézmosó, amiben volt hideg víz, meg egy bojler, amit felraktak, csak nem volt áram alatt, így csak a port fogta. Még vettem egy hősugárzót, mert ajtók és plafon híján nem lett volna sok értelme a kályhát begyújtani, így csak azt a helységet fűtöttük, amit használtunk: a kisszobát, ahol anno együtt aludtam a békákkal. Ezt most berendeztünk hálónak, főzősarokkal és szükség szerint dolgozószobával. Az ágyam minden este nyirkos volt, volt, hogy egerekre ébredtem, egyszer az is megfordult a fejemben, hogy vajon mikor vennék észre, ha kihűlnék éjjel, de hagyjuk most ezeket a kislányos picsogásokat. El tudjátok képzelni ti, kedves olvasóim, micsoda életminőségbeli javulást hozott, amikor használatra kölcsönkaptam egy lemezkályhát, és beállítottuk a hálószobába? Kint hideg volt, bent meg meleg. Először fogalmam sem volt, hogyan kell begyújtani, de egy hét alatt úgy ahogy rájöttem. Emberek, tudtátok ti, hogy minden szart meg lehet tanulni? Például megtanultuk a csajokkal, hogyan vakoljuk fel az ajtónyílást, hogy az asztalos havernak csak annyi időre kelljen átugrania, hogy becsavarozza (egész nap kőművesest játszottunk: pálinkát ittunk, mindenkit Pityunak hívtunk és szidtuk egymást). Megtanultam fát vágni. Szuperapu jött a Rambo cimbijével és felrakták a gipszkartont a fürdőszobába. A házam a bontásra ítélt romhalmaz kategóriából lassan de biztosan evickélt a putri felé. Lomiztunk két művházas stílusú fotelt és beállítottuk a konyhába. Kint esett a hó, mi meg pokrócokat raktunk le a szobában és a konyhában a betonra, és Mártával a művházas fotelokban ücsörögve, a talpunkat melengettük a meleg cserépkályhán. Közben a cserépkályha főzőfelületén rotyogott a vacsi. Az öt helységből hármat használtam, de azon a télen ez volt a legtöbb, amire képes voltam. Így is azt éreztem, hogy én vagyok a világ császára. Lassan beszélőviszonyba keveredtem a helyi fiatalokkal. Az egyik kisgyerekes család - szintén városból leköltözött, vidéken újrakezdők, akkor három, immáron négy gyerkőccel - legidősebb lánykája volt, hogy átjött hozzám játszani a kutyámmal, mesét hallgatni vagy csak bizseregni. "Viki, és te egyáltalán nem akarsz rendes bútorokat?" - kérdezte egyszer. Ott ültem egy raklap ágyon, egy szemmel láthatóan felújítás alatt lévő ingatlanban, és úgy éreztem, hogy a kislánynak most sajnos haza kell mennie, mert nekem sürgős dolgom akadt. Össze kell szednem, valahogy összetetriszeznem és megragasztanom az emberekbe vetett bizalmamat. Szóval miután tartósan traumatizálódtam a kislány kérdésétől, eldöntöttem, hogy ennek a háznak a küszöbét a büdös életben nem lépi át senki, aki nem egy kibaszott hippi, vagy minimum nem tapasztalta meg, milyen az, amikor abból főzünk hálószobát, ami a kezünk ügyébe kerül.

Aztán tél végére szépen elfogyott a félretett pénzem, meg amit addig keresni tudtam. Rájöttem, hogy itt bizony komoly tőkére lesz szükség akkor is, ha mindent magamnak csinálok, és hogy pénzt csinálni nem megy ám olyan könnyen faluhelyen, főleg nem sok pénzt. Így alternatív megoldások után kellett néznem: eladtam a két terrorkecskét, Mosolyt és Gizit és március közepén kimentem egy német társasághoz folyami hajóra takarítani. 

De ez majd a következő történet lesz.

Most ősz van, lassan tél. Márta képregényt rajzol a munkaasztalnál, én bevackoltam a kanapéra, és felváltva szólunk rá Potya két kölykére, Pityangra és Piszkére, akik juszt is felmásznak a tornác mellvédjére, hogy kiegyék a szotyit a madáretetőből. Ma jelentették be a kilencven napos rendkívüli kormányrendet a vírus miatt, a 30 napra bezáró éttermeket, rendezvényeket és iskolákat. Én, azaz mi, Évivel, Mártával és Andrissal eddig is folyamatos rendkívüli rend szerint éltünk. A boltban még ennél is jobban kerülni fognak minket a nénik. Más egyenlőre úgy hiszem, nem fog változni.