Szezon: A tavasz, amikor megtanultam őszintén dolgozni valamiért, amit amúgy hülyeségnek tartok.

Ott hagytam abba a múltkor, hogy a kecskéimet, Rozit és Mosolyt pénzzé téve, a kulcsokat és Tücsök kutyámat Évi barátnőmre bízva összecsomagoltam egy Flixbus kompatibilis hátizsákot, és elindultam Frankfurtba, egy szállodahajóra takarítani, mert kellett egy komolyabb talicskányi pénz. (Vagy valami ilyesmi. Azt hiszem, nem cizelálltam ennyire a haditervet, de a lényege ez volt.)

Mielőtt azonban nekivágtam volna a nagy életmegváltoztatós kalandnak (egy kicsit nehéz most koncentráltan fogalmazni, mert Márta angolul veszekszik a Photoshoppal. Főleg káromkodik, és most az érdekel igazán, hogy mindezt miért angolul teszi?), el kellett érnem, hogy a társaság akarja, hogy ott dolgozzak (Mindeközben a háttérben: Brush... I need a brush, bitch! Brush...). Ehhez meg kellett győznöm a munkaközvetítő céget is, hogy alkalmas vagyok a feladatra (What are you doing, bitch?... Where is your path, bitch?...). 

Így némi telefonálgatás után ott találtam magam egy angol nyelvű állásinterjún, ahol teljes mellszélességgel (és lehetőleg perfekt angolsággal) kellett előadnom, hogy életem legnagyobb lehetősége az, hogy egy hajón takarítsak. Nem tudom, hogy te, aki ezt most olvasod, voltál-e már állásinterjún, és ha igen, hányszor, és hogy érezted magad. Nekem akkor ott az volt a benyomásom, mintha egy olyan vizsgán ülnék, amire se én, se a vizsgáztató nem készült, és mindketten csak reméljük, hogy megfelelő terembe mentünk be. Ő igyekezett úgy tenni, mintha egy világhírű cégről lenne szó, akik véletlenül sem lasszóval fogdossák össze a személyzetet, én meg próbáltam úgy tenni, mintha ez egy komoly kompetenciákat, előtanulmányokat és a többit igénylő munka lenne - igen, takarítónak lenni komoly és elkötelezett hivatás, de olyan, mint a színházi díszletépítés: nincs az az oktatási rendszer, ami felkészítene rá.  A jó hangulatú beszélgetést mindjárt sikerült megalapozni némi fogalmi tisztázással, miszerint a társalgási szintű német mit jelent nekem és mit jelent a vizsgáztatómnak - akarom mondani, az interjúztatónak (szerinte ez azt jelentette, hogy tudok németül, szerintem meg azt, hogy ha beszél hozzám, én megértem, aztán majd mutogatok - ezt a félreértést kellett angolul elsimítani, és én jobban megizzadtam, mint a nyelvvizsgámon, amikor egy erősen dadogó partnerrel együtt játszottuk el, hogy tudunk angolul). Miután túltettük magunkat a szemiotikai zavaron, jött a következő kanyar: ha eddig díszletet festettem, meg bábokat készítettem és gyerekfoglalkozásokat tartottam, akkor most mire gondol a költő, mit akarok én egy hajón? Én akkor ott sok pénzt akartam. Annyit, amennyiből kifizetem az adósságaimat, befejezem a házamat és talán még egy pizzát is rendelek. És ezért akkor, ott bármire képes voltam.

Aztán nem egészen egy hét múlva jött a telefon, hogy sikerült. Bent vagyok a hajón, március közepén indulunk Frankfurtból - na, és ezután jött a kecskeeladás, kutyamegőriztetés, csomagolás és irány Frankfurt. Busszal, mert én egyedül nem repülök, az kurvaélet.

Már elindultam, amikor érkezett a telefon, hogy a hajó nem lesz ott az adott időpontban, mert még nem áll készen ezért egy napot egy kicsi hostelben kéne töltenem. Semmi gond, mondtam, ettől csak még kalandosabb, kislány a nagyvárosban, legalább körülnézek Frankfurtban. Csillogó szemmel néztem a csillogó felhőkarcolókat, igyekeztem átérezni a helyzet grandiózusságát. Elfoglaltam a szállást, kiáztattam magam a kádban (éreztem, hogy kád a közeljövőben a közelemben se lesz, de azt nem sejtettem, hogy a későbbiekben meg kell tanulnom három kerek perc alatt tökéletesen letisztálkodni, akármilyen vízzel), és a nyakamba vettem Frankfurt belvárosát.

Amit néhány óra alatt körbejártam, és ami egyedül, ismerősök híján beláthatatlanul unalmas volt.

Másnap délután vettek föl engem és a többi takarítót egy kombival, hogy a hajóhoz vigyenek, mert csórikám még mindig nem állt készen semmire (ha úgy érzed, hogy ez most az elbeszélések kötelező unalmas része, sajnálom. Egy kicsit én is unom ezt az ide-oda császkálást, de valahogy fel kell vezetnem, hogy ez történt. Az állásinterjúról is azt hittem, szellemesebb lesz, de ne aggódj, a hajós tapasztalatoknak egy bejegyzést akarok csak szentelni). 

Szóval a hajó nem állt készen. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy építési törmelék, purhab, gipszkarton, üveggyapot és szerb munkások mindenütt. Ketten voltunk magyarok: én és a hajó. Mindenki más román, bolgár vagy szerb. Olvasóm, aki még nem adtad fel ezt a fejezetet, és még velem vagy. Én dolgoztam színházban. Tudom, mi az a premier előtti káosz, amikor mindenki kapkod, ideges és kiabál. Lélekben mégsem lehettem eléggé felkészülve arra, ami egy hajó felszerelése és elindítása körül zajlik. Itt különböző társadalmi szintekről érkező, különböző nyelveken beszélő, a közvetítőnyelvet jobban-rosszabbul értő emberek próbálnak dolgozni, nagyon-nagyon kicsi terekben összezsúfolódva, nagyon-nagyon fáradtan és nagyon-nagyon gyorsan. Nekem van egy rossz tulajdonságom (több is, de most ezt szeretném kihangsúlyozni). Az agyam állandó logikai-problémamegoldó üzemmódban van. Ez egy alapértelmezett app, nem nagyon lehet kikapcsolni. És legfőképpen azon van, hogy hogyan lehet egy munkát a lehető legrövidebb idő alatt, a leghatékonyabban, ráadásul a lehető legkisebb energiabefektetéssel megoldani. Én ebben a bábeli zűrzavarban, ahol naponta tizennégy-tizenöt órát dolgoztunk, pedig vendég még fel se tette a lábát a hajóra, egy hét alatt átláttam a rendszert, és felfogtam, hogyan kellene szervezni a munkát ahhoz, hogy a tizennégy-tizenöt órát nyolc-tízre csökkentsük, ugyanazzal az eredménnyel. Nem azért, mert kibaszott zseni vagyok, hanem mert kibaszott lusta. 

Két hét alatt teljesen összeomlottam az értelmetlen munkavégzéstől - meg persze a hangtól, ahogyan a hajó felsővezetése beszélt velem. Nem voltak durvák, sőt, kifejezetten kedvesek, és ezzel a mézesmázos kedvességgel szakítottak félbe, beszéltek teljesen irreleváns dolgokról, miközben én azt próbáltam velük megértetni, hogy én nekik dolgozom, ők meg közben az én munkámat nehezítik meg, de nagyon, tehát közvetve mégiscsak saját magukat rúgják tökön, ugyanis egy olyan szobába költöztek be, amit holnap reggel tíz órakor el fog foglalni egy vendég, és nekem addigra mindent, de mindent ki kell cserélnem. Szóval esténként sírva hívtam fel a barátnőimet tanácsért vagy legalább lelkisegélyért, és akkor következett el az a fordulópont, amiért ezt a bejegyzést egyáltalán elkezdtem írni. 

Azt mondták nekem a lányok, hogy a munka az munka. Vannak szituációk, amikor nem lehet másra mutogatni, hogy ő a hülye, és ezért nem csinálom meg, meg különben is, hülyeséget kér. vannak élethelyzetek, és ez most az, amikor neki kell állni és meg kell csinálni. Hogy erőfeszítéseket kell tenni (ezek megúszásában akkor azért elég jó voltam), nem feladni, és ha lehetetlent kérnek tőlem, akkor a lehető legjobb tudásom szerint megcsinálni, a többit meg elengedni. És nem azért, mert olyan jó vagy csudi az a cég, ahol vagyok. Nem is azért, mert az a vendégeknek jó lesz, vagy mert van, aki számít rám. Hanem mert van egy célom, amit viszont el akarok érni. Ki akarom fizetni az adósságaimat és be akarom fejezni a házamat. És ehhez most elszállt németeket kell hallgatnom. És kitakarítani utánuk a klozetet. És felvenni a fizetésemet. Mert ezért vagyok ott.

Lehet, hogy ezek közhelyek. Nekem akkor ott összeszedte a lelkem kis darabjait, és onnantól minden napnak úgy álltam neki, mint egyszeri shounen hős (még szerencse, hogy annyi Narutót, Dragon Ballt meg Boku no Hero-t néztem). Mentem, mint a szamuráj, a célpontra állított ninja, vagy a shaolin pap.

 Felkeltem hatkor, hogy fél hétre nagyjából felismerhetően humanoid legyek, és dolgoztam éjfélig. Olvasóm az égben, én eddig nem tudtam, hogy ember ennyit tud dolgozni! Egy egész hónapot voltam ennél a német társaságnál, összevissza két szabad délutánra emlékszem. A szabad délután itt azt jelenti, hogy délután egy és négy között nem jött közbe semmi, azt csináltunk, amit akartunk. Amikor rákérdeztem, hogy szabadnap mikor lesz, azt mondták, hogy az első fél évben nem szokott lenni.

Na de a két szabad délután, amiért ezt szóba hoztam: az első Kölnben ért. Emberek, három hét után először hagytam el a hajót (a hajó azért minden nap kikötött, de nekünk mindig volt valami dolgunk, már a vendégek is kérdezték, hogy így amúgy mi szoktunk-e pihenni?). Megcsodáltam a szárazföldet. A furcsa, egymásnak nőtt mignon-házakat. A fényképezkedő turistákat. A piknikező párokat. A dómot. A furcsa, fétis cuccokba öltözött Latex Tourist Groupot. Ugyanis létezik egy utazási iroda, aminek az a profilja, hogy emberek latex fétiscuccokban várost néznek. A párok néha pórázon vezetik egymást. Ez a hanyatló nyugat igazi dekadenciája. Nagyon jófejek voltak. Imádtam őket.

Még egy sztori, és utána elengedjük ezt az istenverte hajót. Megérkeztünk Amszterdamba. Napok óta azon zsongtunk, hogy mindjárt megérkezünk Amszterdamba. Maxim, a bolgár takarító az alkarján mutogatta, mekkora jointokat fog majd ő ott szívni, én meg azokra a karamellával összeragasztott ostyákra voltam ráizgulva, amiket a nénik sütögetnek standoknál. Gianina, akitől minden takarítási trükköt tanultam azt magyarázta, hogy kartonszám fog feltankolni cigiből.

A hajó egy autópálya mellett kötött ki, potom húsz kilométerre a várostól. A lelkünk összetört. Azért elindultunk a pálya mellett, Maxim, Gianina és én, hogy legalább egy kisboltot találjunk, ahol ők cigit tudnak venni, én meg csokit. A google-map szerint ott volt egy bolt a közelben. Rövid csalinkázás után megtaláltuk az autószerelőt, amit a google boltként ajánlott nekünk. Azért, ha akartunk volna valamit, nos zárva volt. Viszont találtunk ott két hasonlóan pórul járt hollandot, megkérdeztük őket, hogy van-e itt bolt. Az egyik nem beszélt angolul. A másik dadogott. Nagyon. Nekünk melegünk volt. Tikkelni kezdett a szemünk. A dadogós holland mutatta, hogy menjünk vissza oda, ahonnét jöttünk, induljunk el a másik irányba, és majd ott lesz egy étterem. Legyűrtük barbár, gyilkos, kelet-európai ösztöneinket. Oké. Visszamentünk. Megtaláltuk az éttermet. Időközben átalakították, most coffeeshopként üzemelt. Én összecsuklottam a röhögéstől, Gianina mondta, azért menjünk be. Nem, sima cigi nincs, válaszolt nekünk a raszta a golyóálló üveg mögül. Nem, csoki sincs, és itt már kicsit gyanúsan méregetett minket. Amikor kijöttünk, elhúztak mellettünk a hollandok, integettek és dudáltak, a hüvelykujjukat mutogatták, hogy igen, ez az. Nekünk egy másik ujjunkat lett volna kedvünk mutogatni. Volt ott két srác a coffeeshop előtt, megkérdeztük őket, hogy tudnak-e itt boltot. Azt mondták, annyira be vannak állva, hogy nemhogy boltot nem tudnak, de abban se biztosak, hogy ez melyik ország. Ők belgák, mindenesetre.

Végül, a kukák mögött egy Coca-Colás napernyő vezetett minket nyomra. Egy kis mozgóárus hajó parkolt ott, éppen nyitott. A biztonság kedvéért feltankoltam gumicukorból és vettem egy sört is, mindjárt ki is szisszentettem, ne vesztegessük az időt. 

- Ugye tudod, hogy ezért bevihet a rendőr? - kérdezte Maxim.

- Mi? 

- Itt nem lehet közterületen inni, ezért simán bevisznek. Mész a böribe.

- Akkor most várj. Az ott két teljesen beszívott belga, ami ebben az országban legális. Ez meg itt egy fél pintes bontott sör, ami viszont illegális. Jól értem?

- Tökéletesen.

Szerintem sörrel ilyen gyorsan még nem végeztem. 

A hajóra úgy mentem vissza, hogy egy e-mail várt egy francia társaságtól, miszerint tudnak fogadni. Ezek szerint két nap múlva Rotterdamban leszállok erről az átkozott úszó purgatóriumról, és soha de soha nem teszem fel rá még egyszer a lábamat. A franciáknak komoly ütőkártyáik voltak: napi tizenkét-tizennégy óra munka, számolt túlórákkal, heti egy fix szabadnappal és négyszáz euróval több fizetéssel. Hülyének is megéri, gondoltam akkor.